Sziasztok!
Jééééézusom gyerekek, hát én mindjárt sírni fogok. Én szerintem a sok dumát a végére hagyom, ugyanis van mit írnom nektek, úristen. De most olvassatok csak, jézusom! Nem találok szavakat. Úgy nézhetek ki, mint egy könnyező, csapkodó retardált fóka:3:D
Na olvassatok, bébik:)
U.I.: Ne is kérdezzétek, mit éltem át ennek a fejezetnek a megírásakor. Az utolsó soroknál úgy sírtam, mint egy kisbaba.:S
Epilógus
LIAM PAYNE
2026.05.10.
14 év elteltével…
- Hová, hová, este fél kilenc tájában, kiscsillag? – léptem be lazán Lucy elé, miközben kezeimet mellkasomon kereszteztem. Mostanában szokásává vált a fiatal hölgynek, hogy éjszakába nyúlóan kimarad otthonról. Értem én, hogy tizennégy éves menő csaj, de mégis csak gyerek, méghozzá az enyém, és az én gyerekem nem lesz egy elzüllött utcalány.
Lucy barna szemei megvillantak az erős lámpafényben, majd ujjait lazán zsebébe csúsztatta, és úgy pislogott fel rám. A kiskutya tekintet, igen, ismerős, de ez most nem válik be, husika.
Vigyorogva néztem vele farkasszemet, vicces játék volt. Úgy bírom, hogy rezgéstelen arccal állja a tekintetemet, és magabiztosan érvel a saját elképzelései mellett. Nem csodálom, tiszta az anyja az egész csaj.
- Csak sétálni indultam.
- Remek! – biccentettem. – Akkor elkísérlek.
- Nem! Egyedül akarok menni, szükségem van térre, apa.
- Elég teret kaptál már, kicsim. Tudod, én sok mindenbe belemegyek. Semmi jónak nem vagyok az elrontója, de nem foglak kiengedni éjnek évadján sétálgatni a sötét utcára. Tizennyolc éves korod után oda mész ahova szeretnél, addig viszont apuci parancsol, szóval húzzál aludni. Holnap iskola!
- De apa! – kiáltott fel felháborodva. – Nem teheted ezt velem.
- Ó, dehogynem – villantottam egy meglehetősen ördögi vigyort, a következő pillanatban pedig megmarkoltam a lányom lábait, és a hátamra vetettem a gyerekem. Az kapálózott, visított, ordibált, míg én csak jóízűen kacagtam rajta. Ma este elmarad a laza parti. Tudom én, mit művelnek ezek, én is voltam tinédzser.
- Segítség meg akarnak ölni!
- Apa, mit csinálsz Lucy-vel? – megszeppent kis hang szólalt meg mögöttem, mire a három éves kislányomhoz fordultam, Lucy-t a lábára állítottam, majd leguggoltam Lily elé.
- Csak játszunk, hercegnőm – feleltem megsimítva babaarcát, majd karjaim közé kaptam a pehelysúlyú kislányt. – Lucille, még egy lépés és esküszöm, hogy kihívom a rendőrséget!
- És mit mondasz nekik?
- Azt, hogy bankot készülsz rabolni.
- Az unalmas lenne – jött a válasz egyre messzebbről. – Inkább megyek és örökítem tovább a családi hagyományokat, és eladok pár zacskó marihuánát – mély levegővételek közepette tettem le Lily-t és kötöttem a lelkére, hogy keresse meg anyukáját, majd az előszobába igyekeztem, és karon ragadtam Lucy-t. Ezt nem csinálhatja! Én valóban kibaszott rendes voltam vele, nem kiabáltam, nem ordítottam, tejes lelki békével kértem meg, hogy ne menjen sehova, de a cérna ezzel a mondatával elszakadt.
- Húzz a szobádba, és ne is lássalak holnap reggelig! Lucille, semmi trükk. Tudni fogom, bármivel próbálkozol. És most menj – hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat erőteljesen. Lucy csak felsóhajtott, megrázta a fejét, majd elindult az emeletre. Annyira utálom, amikor egy ember, - jelen esetben a lányom, - egyetlen jól célzott mondatával az őrületbe kerget. Nem vagyok büszke a múltamra, és utálom, ha valaki azt háborgatja. Akaratlanul is eszembe jutnak ilyenkor a börtönbeli emlékek, és felszakadnak a régi sebek.
Kezemmel megdörzsöltem az arcomat, majd egy felszökő sóhaj kíséretében bementem a nappaliba.
- Beszéljek vele? – fordult felém Lara, mihelyt meglátott. Lilyvel az ölében ült a kanapén és a tévében valami hihetetlenül érdekes sorozatot bámultak. Minden este ez megy. Vita, szappanopera nézés és megint csak vita.
Néha komolyan eszembe ötlik, hogy vajon a mi családunkban ki a legnormálisabb személy? Kétségtelen, hogy én már megbolondultam, úgyhogy erről a címről büszkén lemondhatok. Lucy egy hisztis picsa, kamaszkorára tekintve, de persze imádom. Lily még kicsi, de többet sír, mint egy újszülött, vagy egy menstruáló nő. Szörnyű. Na és a fiam, Jamie, hát nem nyilatkozom… Még csak hat éves, de nem telik el úgy nap, hogy ne kéne leszednem egy fáról, vagy éppen a háztetőről, rettegem Tőle, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz. Mondhatok én neki bármit, könyöröghetek kedvemre, megy a saját feje után.
Tegnap elmentem érte az óvodába, - nagycsoportos a kicsike, -, és az óvónő közölte velem, hogy James ok nélkül megtépte egy kislány haját. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, így csak sűrűn bocsánatot kértem, majd hazafelé a kocsiba egy rövidebb kiselőadást tartottam Jamie-nek az illendő viselkedésről. Nem mintha érdekelte volna, de azért próbálkozom még.
- Hagyjad, lényegtelen, majd leülök vele beszélgetni, de most semmi kedvem hozzá. Túl makacs – mosolyodtam el utolsó szavaimon. Lucy pontosan olyan belülről, mint Larissa, makacs, határozott és önfejű.
- Ahogy érzed, én felajánlottam – mormolta, majd vigyorogva magához intett. – Gyere ide, macikám.
Odasomfordáltam Larához és lehuppantam mellé. Fejemet fáradtan a vállára hajtottam, és összekulcsoltam kezeinket.
Annyira elképzelhetetlen, hogy tizennégy év után is változatlanul szeretem. Azt hiszem, Lucy, illetve a külön töltött egy év jobban egymáshoz láncolt minket, mint gondoltuk volna. Én már el sem tudnám képzelni Larissa nélkül az életem. Ő a gyerekeim anyja és lassan tizenkét éve a feleségem. Tiszta romantikus, nemde?
Meghitt nyugalmunkat a csengő ritmusos dallama zavarta meg.
- Majd én – pacskolta meg Lara szabad tenyerével a combomat, azután pedig felállt, és az ajtóhoz sietett. Lily ajkai már kezdtek lefelé görbülni, amikor gyorsan az ölembe húztam és magamhoz vontam.
- Nem kell sírni, kicsikém – simogattam meg göndör szőke fürtjeit. Olyan szép ez a kislány. Aranyló hosszú, szőke haja van és csodálatos kék íriszei, mint az anyukájának. Hát nem édes? Egy kicsi Lara.
- Liam, azt hiszem, ennek nem fogsz örülni! – kiáltott az előszoba felől Larissa. Szem forgatva álltam fel Lily-vel a kezeim között és igyekeztem, hogy minél előbb felmérhessem a fejleményeket.
Értetlenül meredtem az ajtóban álló Christopher Moor-ra, és a mellette álló lányra, aki pontosan úgy nézett ki, mint az én kicsi Lucy-m.
- Két perce láttam meg kisurranni az ablakon, gondoltam szólok. Számomra nem szokványos, hogy valaki az ablakon közlekedjen, kivéve, ha nem vámpír az illető. Lucille, vallj színt előttünk!
- Basszus, lebuktam - harapta be alsó ajkát a lányom, miközben kiskutya tekintettel próbált rám hatni. Látom, érzékeli, hogy amit kap, azt nem köszöni meg.
- Bemehetek? Akkor elmesélem, hogy mit találtam ennek az angyalkának a zsebében – villantott egy ezer wattos vigyort Moor bácsi, majd mosolyogva besétált Lucy kezét szorongatva. Tökös az öreg, az tény. Első ok, amiért bírom, hogy a szomszédban lakik, fantasztikus rálátása nyílik Lucille szobájának ablakára. Mióta kiengedték, minden szabadidejét velünk tölti, amit talán James élvez a legjobban. Imádja a börtönös sztorikat, hát én már nem annyira.
A nappaliban foglaltunk helyet mindnyájan. Érdeklődve pillantottam Lucy-re ki nagyban a padlót fixírozta, mintha az annyira érdekes lenne.
Mindig is tudtam, hogy a parkettám csodálatos, de hogy ennyire.
- Meglehetősen gyenge és szar, de füves cigi – kezdett bele Christopher csöndesen. Kimérten Larára pillantott majd rám. Ledöbbenve néztünk össze Larával, majd egyszerre vissza a Christopher, Lucy párosra.
- Mindössze két kérdésem van: Kitől, és miért? – érdeklődtem hűvös hangon.
- Te meg vagy őrülve kislányom! – csattant fel Lara erélyesen, ezután pedig kivette a kezemből Lily-t, és nagyokat trappolva az emeletre vezette.
Jut is eszembe! Jamie nagyon csöndben van, biztos, készül valami!
- Az egyik barátomtól, és ennek nincs miértje. Csak kipróbáltam, egyszer-kétszer.
- Vagy százszor-kétszázszor – feleltem cinikusan. Őrületbe kerget ez a csaj! Hát legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy erre képes! Én feltétel nélkül megbíztam benne, Ő pedig visszaélt ezzel. – Megkaphatom? – mutattam a cigarettára. Christopher váll rántva a tenyerembe ejtette, mire ujjaim közé fogtam a gyenge szálat és egyenesen Lucy szemébe néztem, amikor több kis darabra tördeltem.
- Ez rossz, és nem neked való! – jelentettem kihatározottan, ahogy az egy apának kell. Nem engedhetem, hogy ez tovább fajuljon, az én gyerekem nem lesz egy füves kurva. – Mérhetetlenül nagyot csalódtam benned Lucille Dora Payne!
- Ahogy én is! – Lara visszatért. – Tudod milyen felfoghatatlan, hogy azt kell látnom, amit soha nem akartam? Apa, én nem akarlak megbántani, de… – Feleségem futólag édesapjára pillantott, ki csak biccentett egyet, Larissa pedig folytatta. – én anya nélkül nőttem fel, egy olyan ember mellett, akihez félelmetesnél félelmetesebb fazonok járkáltak titokzatos táskákkal, és fegyverekkel. Minden fiókban legalább három zacskó undormány volt elrejtve a házban, és én mégsem nyúltam egyikhez sem. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi, hogy füves cigit szopogassak a barátaimmal – horkant fel. – Szerintem a nagyapád le is törte volna a kezemet az első adandó alkalommal.
- Nem, annál sokkal rosszabb világ várt volna rád, édesem.
- Jó, nem érdekel. Lucille annyit mondj meg, hogy miért jó ez neked? Élvezed? - Larissa hangja egyre csak erősödött. – Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy hogy lehet valaki ennyire végtelenül buta! Egész életemben óvtalak mindentől, ami ilyen faszságokkal kapcsolatban állt. Erre Te…?
- Anya, ez csak egy cigi.
- Csak egy cigi? Csak egy cigi? – Lara ordított. Kis híján nekiugrott lányunknak. – Meg vagy bolondulva Lucy! Lehet, ez még tényleg csak egy cigi volt, de mi lett volna később?! Mondd csak, egyetlenem, mit akarsz kezdeni az életeddel? Egy elvonón akarod eltölteni, esetleg a sitten? Mert akkor tessék! Folytasd csak! – lihegve rogyott le mellém a kanapéra, majd fejét rázva karolt át és kezdett zokogni a karjaimban.
- Shh, Lara, figyelj, megoldjuk, jó? Csak ne sírj most!
- De én nem akarom Őt rácsok mögött látni, nem bírnám elviselni, ha egy elmegyógyintézetben kötne ki! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz álom!
- Sajnos nem, de ígérem, hogy kezelésbe vesszük a helyzetet. Lucy nem hülye – emeltem rá tekintetemet. Már neki is könnyes volt a szeme, ajkai pedig lefelé görbültek, illetve remegtek.
- Én azt hiszem távozom, és kívánom, hogy minden a legnagyobb rendben legyen holnapra. Kicsi Lucy, csak hallgass a szüleidre, azt tanácsolom!
Christopher öles léptekkel távozott, ahogy becsapta maga mögött az ajtót a helységre kínos csönd telepedett. Minden másodpercben valakinek a szipogását lehetett csak kiszűrni a feszült csendből.
- Most utáltok és ki fogtok dobni? – kérdezte megszeppenve Lucy, mire Lara kibontakozott az ölelésemből és lecsüccsent mellé.
- Ha minden problémára az lenne a megoldás, hogy elmenekülünk, akkor most nem ülnénk itt hárman.
- Miért? – húzta össze szemöldökét Lucille.
- Mert már találkozásunk első napján utáltam, ezt a szemetet – bökött felém a fejével Larissa, majd harsányan felnevetett, ahogy beszélni kezdett az én ajkaim is felfelé görbültek. – Egy nagyképű, öntelt majom volt, egy csini cicababával az oldalán.
- Hát ez nem igaz – tiltakoztam hevesen.
- Ne már – kapkodta tekintetét közöttünk Lucy. – elmondod az egészet?
Lara csak bólintott, majd belekezdett a hosszas mesébe. Ahogy magyarázott önkéntelenül is felröppentek lelki szemeim előtt az emlékek, mint virágos réten a tarka pillangók.
Mosolyogva dőltem háta a kanapén gondolataim rengetegében bandukolva, míg egyszer csak két kis testet éreztem meg magam mellett. Egyik oldalamon a kislányom, míg másikon a kisfiam bújtak hozzám, mint a kölyökoroszlánok az apjukhoz. Oldalamnak dőlve hallgatták anyukájuk meséjét kalandos találkozásunkról.
Lara csak beszélt és beszélt, előttem meg mint némafilm peregtek le az emlékképek. Az összes vita, az első találkozás, az első közös éjszakánk, ami nem éppen megszokott módon telt, azután az első vásárlás, és a perc, amikor beleszerettem és elhatároztam, hogy soha többé nem engedem el, mert rájöttem, hogy
nekem rajta kívül nem kell más, hiszen az egész nő számomra egyszerűen kimondhatatlanul tökéletes.
Vége
Hú, na szóval, úristen! Először is szeretnék mindenkit megkérni, aki eddig olvasta, hogy hagyjon nekem egy megjegyzést, mert ez nekem elmondhatatlanul fontos! Tényleg, mindenki véleménye egyformán érdekel!
És akkor most kezdődjön az érzelgős része a dolgoknak.
Amikor belekezdtem ebbe a történetbe, még teljesen máshogy gondolkodtam az egészről. elmondom, hogy az lett volna a vége, hogy a baba feketének születik, Lara belehal a szülésbe, meg egyéb negatív dolgok. Nem, nekem ez nem jött be egyáltalán, ezért rögtön változtatta rajta, amikor tudtam.
Őszinte leszek, mert alig jutok szavakhoz. Tényleg mindjárt sírni fogok. Nem tudom, hogy eddig hogyan tartottam magamat. Én úgy utálom a befejezéseket, annyira rosszak. Én tökre ide szoktam, megszoktam, hogy hozni kell a részt, és most vége. Milyen hamar.. azt hittem, hogy be sem fogom fejezni a blogot, erre már itt sírok, és ezeket a sorokat írom. Úristen. elárulom, hogy a blog a Pink - Perfect című számáról kapta a címét, mert szerintem ez egy fantasztikus szám. Ezekben a pillanatokban is ezt hallgatom, mert valahogy illik a mostani hangulatomhoz.
Nem tudom, mit írhatnék még.! Talán annyit, hogy KÖSZÖNÖK MINDENT! NÁLATOK CSODÁLATOSABB OLVASÓKAT EL SEM TUDNÉK KÉPZELNI! Annyira hihetetlen, hogy 24 fejezet+ egy epilógus után 126 feliratkozó van a blogon. Csak nekem tűnik kibaszott soknak(bocsánat, már alig tudok uralkodni magamon.) Én sosem fogok ehhez hozzászokni!
Úristen! Jézus ereje! Most néztem fel, és észleltem, hogy mennyit szövegeltem már itt nektek. A lényeg, hogy MINDENT KÖSZÖNÖK, FANTASZTIKUSAK VAGYTOK!<3333
Találkozunk az ALONE blogom második évadjában! :)
És akkor most kezdődjön az érzelgős része a dolgoknak.
Amikor belekezdtem ebbe a történetbe, még teljesen máshogy gondolkodtam az egészről. elmondom, hogy az lett volna a vége, hogy a baba feketének születik, Lara belehal a szülésbe, meg egyéb negatív dolgok. Nem, nekem ez nem jött be egyáltalán, ezért rögtön változtatta rajta, amikor tudtam.
Őszinte leszek, mert alig jutok szavakhoz. Tényleg mindjárt sírni fogok. Nem tudom, hogy eddig hogyan tartottam magamat. Én úgy utálom a befejezéseket, annyira rosszak. Én tökre ide szoktam, megszoktam, hogy hozni kell a részt, és most vége. Milyen hamar.. azt hittem, hogy be sem fogom fejezni a blogot, erre már itt sírok, és ezeket a sorokat írom. Úristen. elárulom, hogy a blog a Pink - Perfect című számáról kapta a címét, mert szerintem ez egy fantasztikus szám. Ezekben a pillanatokban is ezt hallgatom, mert valahogy illik a mostani hangulatomhoz.
Nem tudom, mit írhatnék még.! Talán annyit, hogy KÖSZÖNÖK MINDENT! NÁLATOK CSODÁLATOSABB OLVASÓKAT EL SEM TUDNÉK KÉPZELNI! Annyira hihetetlen, hogy 24 fejezet+ egy epilógus után 126 feliratkozó van a blogon. Csak nekem tűnik kibaszott soknak(bocsánat, már alig tudok uralkodni magamon.) Én sosem fogok ehhez hozzászokni!
Úristen! Jézus ereje! Most néztem fel, és észleltem, hogy mennyit szövegeltem már itt nektek. A lényeg, hogy MINDENT KÖSZÖNÖK, FANTASZTIKUSAK VAGYTOK!<3333
Találkozunk az ALONE blogom második évadjában! :)