2013. december 28., szombat

Epilógus - Perfect

Sziasztok!

Jééééézusom gyerekek, hát én mindjárt sírni fogok. Én szerintem a sok dumát a végére hagyom, ugyanis van mit írnom nektek, úristen. De most olvassatok csak, jézusom! Nem találok szavakat. Úgy nézhetek ki, mint egy könnyező, csapkodó retardált fóka:3:D
Na olvassatok, bébik:) 
U.I.: Ne is kérdezzétek, mit éltem át ennek a fejezetnek a megírásakor. Az utolsó soroknál úgy sírtam, mint egy kisbaba.:S 


Epilógus
LIAM PAYNE

2026.05.10.
14 év elteltével…

- Hová, hová, este fél kilenc tájában, kiscsillag? – léptem be lazán Lucy elé, miközben kezeimet mellkasomon kereszteztem. Mostanában szokásává vált a fiatal hölgynek, hogy éjszakába nyúlóan kimarad otthonról. Értem én, hogy tizennégy éves menő csaj, de mégis csak gyerek, méghozzá az enyém, és az én gyerekem nem lesz egy elzüllött utcalány.

Lucy barna szemei megvillantak az erős lámpafényben, majd ujjait lazán zsebébe csúsztatta, és úgy pislogott fel rám. A kiskutya tekintet, igen, ismerős, de ez most nem válik be, husika.
Vigyorogva néztem vele farkasszemet, vicces játék volt. Úgy bírom, hogy rezgéstelen arccal állja a tekintetemet, és magabiztosan érvel a saját elképzelései mellett. Nem csodálom, tiszta az anyja az egész csaj.
- Csak sétálni indultam.
- Remek! – biccentettem. – Akkor elkísérlek.
- Nem! Egyedül akarok menni, szükségem van térre, apa.
- Elég teret kaptál már, kicsim. Tudod, én sok mindenbe belemegyek. Semmi jónak nem vagyok az elrontója, de nem foglak kiengedni éjnek évadján sétálgatni a sötét utcára. Tizennyolc éves korod után oda mész ahova szeretnél, addig viszont apuci parancsol, szóval húzzál aludni. Holnap iskola!
- De apa! – kiáltott fel felháborodva. – Nem teheted ezt velem.
- Ó, dehogynem – villantottam egy meglehetősen ördögi vigyort, a következő pillanatban pedig megmarkoltam a lányom lábait, és a hátamra vetettem a gyerekem. Az kapálózott, visított, ordibált, míg én csak jóízűen kacagtam rajta. Ma este elmarad a laza parti. Tudom én, mit művelnek ezek, én is voltam tinédzser.
- Segítség meg akarnak ölni!
- Apa, mit csinálsz Lucy-vel? – megszeppent kis hang szólalt meg mögöttem, mire a három éves kislányomhoz fordultam, Lucy-t a lábára állítottam, majd leguggoltam Lily elé.
- Csak játszunk, hercegnőm – feleltem megsimítva babaarcát, majd karjaim közé kaptam a pehelysúlyú kislányt. – Lucille, még egy lépés és esküszöm, hogy kihívom a rendőrséget!
- És mit mondasz nekik? 
- Azt, hogy bankot készülsz rabolni.
- Az unalmas lenne – jött a válasz egyre messzebbről. – Inkább megyek és örökítem tovább a családi hagyományokat, és eladok pár zacskó marihuánát – mély levegővételek közepette tettem le Lily-t és kötöttem a lelkére, hogy keresse meg anyukáját, majd az előszobába igyekeztem, és karon ragadtam Lucy-t. Ezt nem csinálhatja! Én valóban kibaszott rendes voltam vele, nem kiabáltam, nem ordítottam, tejes lelki békével kértem meg, hogy ne menjen sehova, de a cérna ezzel a mondatával elszakadt.
- Húzz a szobádba, és ne is lássalak holnap reggelig! Lucille, semmi trükk. Tudni fogom, bármivel próbálkozol. És most menj – hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat erőteljesen. Lucy csak felsóhajtott, megrázta a fejét, majd elindult az emeletre. Annyira utálom, amikor egy ember, - jelen esetben a lányom, - egyetlen jól célzott mondatával az őrületbe kerget. Nem vagyok büszke a múltamra, és utálom, ha valaki azt háborgatja. Akaratlanul is eszembe jutnak ilyenkor a börtönbeli emlékek, és felszakadnak a régi sebek.
Kezemmel megdörzsöltem az arcomat, majd egy felszökő sóhaj kíséretében bementem a nappaliba.
- Beszéljek vele? – fordult felém Lara, mihelyt meglátott. Lilyvel az ölében ült a kanapén és a tévében valami hihetetlenül érdekes sorozatot bámultak. Minden este ez megy. Vita, szappanopera nézés és megint csak vita.
Néha komolyan eszembe ötlik, hogy vajon a mi családunkban ki a legnormálisabb személy? Kétségtelen, hogy én már megbolondultam, úgyhogy erről a címről büszkén lemondhatok. Lucy egy hisztis picsa, kamaszkorára tekintve, de persze imádom. Lily még kicsi, de többet sír, mint egy újszülött, vagy egy menstruáló nő. Szörnyű. Na és a fiam, Jamie, hát nem nyilatkozom… Még csak hat éves, de nem telik el úgy nap, hogy ne kéne leszednem egy fáról, vagy éppen a háztetőről, rettegem Tőle, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz. Mondhatok én neki bármit, könyöröghetek kedvemre, megy a saját feje után.
Tegnap elmentem érte az óvodába, - nagycsoportos a kicsike, -, és az óvónő közölte velem, hogy James ok nélkül megtépte egy kislány haját. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, így csak sűrűn bocsánatot kértem, majd hazafelé a kocsiba egy rövidebb kiselőadást tartottam Jamie-nek az illendő viselkedésről. Nem mintha érdekelte volna, de azért próbálkozom még. 
- Hagyjad, lényegtelen, majd leülök vele beszélgetni, de most semmi kedvem hozzá. Túl makacs – mosolyodtam el utolsó szavaimon. Lucy pontosan olyan belülről, mint Larissa, makacs, határozott és önfejű. 
- Ahogy érzed, én felajánlottam – mormolta, majd vigyorogva magához intett. – Gyere ide, macikám.
Odasomfordáltam Larához és lehuppantam mellé. Fejemet fáradtan a vállára hajtottam, és összekulcsoltam kezeinket.
Annyira elképzelhetetlen, hogy tizennégy év után is változatlanul szeretem. Azt hiszem, Lucy, illetve a külön töltött egy év jobban egymáshoz láncolt minket, mint gondoltuk volna. Én már el sem tudnám képzelni Larissa nélkül az életem. Ő a gyerekeim anyja és lassan tizenkét éve a feleségem. Tiszta romantikus, nemde? 
Meghitt nyugalmunkat a csengő ritmusos dallama zavarta meg.
 - Majd én – pacskolta meg Lara szabad tenyerével a combomat, azután pedig felállt, és az ajtóhoz sietett. Lily ajkai már kezdtek lefelé görbülni, amikor gyorsan az ölembe húztam és magamhoz vontam.
- Nem kell sírni, kicsikém – simogattam meg göndör szőke fürtjeit. Olyan szép ez a kislány. Aranyló hosszú, szőke haja van és csodálatos kék íriszei, mint az anyukájának. Hát nem édes? Egy kicsi Lara.
- Liam, azt hiszem, ennek nem fogsz örülni! – kiáltott az előszoba felől Larissa. Szem forgatva álltam fel Lily-vel a kezeim között és igyekeztem, hogy minél előbb felmérhessem a fejleményeket.
Értetlenül meredtem az ajtóban álló Christopher Moor-ra, és a mellette álló lányra, aki pontosan úgy nézett ki, mint az én kicsi Lucy-m.
- Két perce láttam meg kisurranni az ablakon, gondoltam szólok. Számomra nem szokványos, hogy valaki az ablakon közlekedjen, kivéve, ha nem vámpír az illető. Lucille, vallj színt előttünk!
- Basszus, lebuktam - harapta be alsó ajkát a lányom, miközben kiskutya tekintettel próbált rám hatni. Látom, érzékeli, hogy amit kap, azt nem köszöni meg.  
- Bemehetek? Akkor elmesélem, hogy mit találtam ennek az angyalkának a zsebében – villantott egy ezer wattos vigyort Moor bácsi, majd mosolyogva besétált Lucy kezét szorongatva. Tökös az öreg, az tény. Első ok, amiért bírom, hogy a szomszédban lakik, fantasztikus rálátása nyílik Lucille szobájának ablakára. Mióta kiengedték, minden szabadidejét velünk tölti, amit talán James élvez a legjobban. Imádja a börtönös sztorikat, hát én már nem annyira.
 A nappaliban foglaltunk helyet mindnyájan. Érdeklődve pillantottam Lucy-re ki nagyban a padlót fixírozta, mintha az annyira érdekes lenne.
Mindig is tudtam, hogy a parkettám csodálatos, de hogy ennyire.
- Meglehetősen gyenge és szar, de füves cigi – kezdett bele Christopher csöndesen. Kimérten Larára pillantott majd rám. Ledöbbenve néztünk össze Larával, majd egyszerre vissza a Christopher, Lucy párosra.
- Mindössze két kérdésem van: Kitől, és miért? – érdeklődtem hűvös hangon. 
- Te meg vagy őrülve kislányom! – csattant fel Lara erélyesen, ezután pedig kivette a kezemből Lily-t, és nagyokat trappolva az emeletre vezette.
Jut is eszembe! Jamie nagyon csöndben van, biztos, készül valami!
- Az egyik barátomtól, és ennek nincs miértje. Csak kipróbáltam, egyszer-kétszer.
- Vagy százszor-kétszázszor – feleltem cinikusan. Őrületbe kerget ez a csaj! Hát legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy erre képes! Én feltétel nélkül megbíztam benne, Ő pedig visszaélt ezzel. – Megkaphatom? – mutattam a cigarettára. Christopher váll rántva a tenyerembe ejtette, mire ujjaim közé fogtam a gyenge szálat és egyenesen Lucy szemébe néztem, amikor több kis darabra tördeltem. 
- Ez rossz, és nem neked való! – jelentettem kihatározottan, ahogy az egy apának kell. Nem engedhetem, hogy ez tovább fajuljon, az én gyerekem nem lesz egy füves kurva. – Mérhetetlenül nagyot csalódtam benned Lucille Dora Payne!
- Ahogy én is! – Lara visszatért. – Tudod milyen felfoghatatlan, hogy azt kell látnom, amit soha nem akartam? Apa, én nem akarlak megbántani, de… – Feleségem futólag édesapjára pillantott, ki csak biccentett egyet, Larissa pedig folytatta. – én anya nélkül nőttem fel, egy olyan ember mellett, akihez félelmetesnél félelmetesebb fazonok járkáltak titokzatos táskákkal, és fegyverekkel. Minden fiókban legalább három zacskó undormány volt elrejtve a házban, és én mégsem nyúltam egyikhez sem. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi, hogy füves cigit szopogassak a barátaimmal – horkant fel. – Szerintem a nagyapád le is törte volna a kezemet az első adandó alkalommal.
- Nem, annál sokkal rosszabb világ várt volna rád, édesem.
- Jó, nem érdekel. Lucille annyit mondj meg, hogy miért jó ez neked? Élvezed?  - Larissa hangja egyre csak erősödött. – Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy hogy lehet valaki ennyire végtelenül buta! Egész életemben óvtalak mindentől, ami ilyen faszságokkal kapcsolatban állt. Erre Te…?
- Anya, ez csak egy cigi.
- Csak egy cigi? Csak egy cigi? – Lara ordított. Kis híján nekiugrott lányunknak. – Meg vagy bolondulva Lucy! Lehet, ez még tényleg csak egy cigi volt, de mi lett volna később?!  Mondd csak, egyetlenem, mit akarsz kezdeni az életeddel? Egy elvonón akarod eltölteni, esetleg a sitten? Mert akkor tessék! Folytasd csak! – lihegve rogyott le mellém a kanapéra, majd fejét rázva karolt át és kezdett zokogni a karjaimban. 
- Shh, Lara, figyelj, megoldjuk, jó? Csak ne sírj most! 
- De én nem akarom Őt rácsok mögött látni, nem bírnám elviselni, ha egy elmegyógyintézetben kötne ki! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz álom!
- Sajnos nem, de ígérem, hogy kezelésbe vesszük a helyzetet. Lucy nem hülye – emeltem rá tekintetemet. Már neki is könnyes volt a szeme, ajkai pedig lefelé görbültek, illetve remegtek.
- Én azt hiszem távozom, és kívánom, hogy minden a legnagyobb rendben legyen holnapra. Kicsi Lucy, csak hallgass a szüleidre, azt tanácsolom! 
Christopher öles léptekkel távozott, ahogy becsapta maga mögött az ajtót a helységre kínos csönd telepedett. Minden másodpercben valakinek a szipogását lehetett csak kiszűrni a feszült csendből.
- Most utáltok és ki fogtok dobni? – kérdezte megszeppenve Lucy, mire Lara kibontakozott az ölelésemből és lecsüccsent mellé. 
- Ha minden problémára az lenne a megoldás, hogy elmenekülünk, akkor most nem ülnénk itt hárman.
- Miért? – húzta össze szemöldökét Lucille.
- Mert már találkozásunk első napján utáltam, ezt a szemetet – bökött felém a fejével Larissa, majd harsányan felnevetett, ahogy beszélni kezdett az én ajkaim is felfelé görbültek. – Egy nagyképű, öntelt majom volt, egy csini cicababával az oldalán.
- Hát ez nem igaz – tiltakoztam hevesen.
- Ne már – kapkodta tekintetét közöttünk Lucy. – elmondod az egészet? 
Lara csak bólintott, majd belekezdett a hosszas mesébe. Ahogy magyarázott önkéntelenül is felröppentek lelki szemeim előtt az emlékek, mint virágos réten a tarka pillangók. 
Mosolyogva dőltem háta a kanapén gondolataim rengetegében bandukolva, míg egyszer csak két kis testet éreztem meg magam mellett. Egyik oldalamon a kislányom, míg másikon a kisfiam bújtak hozzám, mint a kölyökoroszlánok az apjukhoz. Oldalamnak dőlve hallgatták anyukájuk meséjét kalandos találkozásunkról.
Lara csak beszélt és beszélt, előttem meg mint némafilm peregtek le az emlékképek. Az összes vita, az első találkozás, az első közös éjszakánk, ami nem éppen megszokott módon telt, azután az első vásárlás, és a perc, amikor beleszerettem és elhatároztam, hogy soha többé nem engedem el, mert rájöttem, hogy  
nekem rajta kívül nem kell más, hiszen az egész nő számomra egyszerűen kimondhatatlanul tökéletes. 

 Vége

Hú, na szóval, úristen! Először is szeretnék mindenkit megkérni, aki eddig olvasta, hogy hagyjon nekem egy megjegyzést, mert ez nekem elmondhatatlanul fontos! Tényleg, mindenki véleménye egyformán érdekel!
És akkor most kezdődjön az érzelgős része a dolgoknak.
Amikor belekezdtem ebbe a történetbe, még teljesen máshogy gondolkodtam az egészről. elmondom, hogy az lett volna a vége, hogy a baba feketének születik, Lara belehal a szülésbe, meg egyéb negatív dolgok. Nem, nekem ez nem jött be egyáltalán, ezért rögtön változtatta rajta, amikor tudtam.
Őszinte leszek, mert alig jutok szavakhoz. Tényleg mindjárt sírni fogok. Nem tudom, hogy eddig hogyan tartottam magamat. Én úgy utálom a befejezéseket, annyira rosszak. Én tökre ide szoktam, megszoktam, hogy hozni kell a részt, és most vége. Milyen hamar.. azt hittem, hogy be sem fogom fejezni a blogot, erre már itt sírok, és ezeket a sorokat írom. Úristen. elárulom, hogy a blog a Pink - Perfect című számáról kapta a címét, mert szerintem ez egy fantasztikus szám. Ezekben a pillanatokban is ezt hallgatom, mert valahogy illik a mostani hangulatomhoz.
Nem tudom, mit írhatnék még.! Talán annyit, hogy KÖSZÖNÖK MINDENT! NÁLATOK CSODÁLATOSABB OLVASÓKAT EL SEM TUDNÉK KÉPZELNI! Annyira hihetetlen, hogy 24 fejezet+ egy epilógus után 126 feliratkozó van a blogon. Csak nekem tűnik kibaszott soknak(bocsánat, már alig tudok uralkodni magamon.) Én sosem fogok ehhez hozzászokni!
Úristen! Jézus ereje! Most néztem fel, és észleltem, hogy mennyit szövegeltem már itt nektek. A lényeg, hogy MINDENT KÖSZÖNÖK, FANTASZTIKUSAK VAGYTOK!<3333
Találkozunk az ALONE blogom második évadjában! :)

2013. december 27., péntek

24. Lucille Dora Payne | Örökre!


Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is a rész. A következő rész már az epilógus lesz. Sajnálom, hogy ennyire elrontottam ezt a történetet, de legalább nem tagadom le, hogy szerintem az egész egy bénaság. Nem fogom törölni, se semmi, csak tisztában vagyok vele, hogy ez most nem úgy sült el, ahogy én szerettem volna. Remélem, azért akik eddig olvasták befejezik! :) Köszönöm mindent nektek! Nagyszerűek vagytok<3 Köszönöm a 15 megjegyzést egy nap alatt<33 Őszintén szólva engem már nem érdekelnek a megjegyzések. Én holnap felteszem az epilógust egy kisebb regénnyel a végén.:) 
Jó olvasást! - A fejezet rövid, sajnálom. - És az egész egy tömény leírás szinte.


LARISSA MOOR
5 hónap múlva…
2013.04.13.

Nézzétek lánynak.*-*
Ahogy kinyújtottam az ujjamat neki, automatikusan rákulcsolta apró kis tenyerét, majd egy tündéri mosolyt villantott felém, válaszul egy apró puszit nyomtam a homlokára. 
A kislányom hatalmas barna szemeivel vizslatta arcomat. Olyan pici, mégis végtelenül tökéletes.
Csillogó íriszeit, barna hajacskáját és mosolyát az apukájától, míg az álla vonalát és orrának formáját tőlem örökölte. Egyszerűen hihetetlen és csodálatos! Pár hónappal ezelőtt, még el sem mertem képzelni, hogy ilyen fantasztikus, amikor az ember a saját gyermekét tartja a kezében. Igen, minden bizonnyal ez felülmúlhatatlan. Olyan törékeny, és védtelen, mint a ma született bárány. 
És ezt Liam nem láthatja, legalább még hét hónapig. Még tavaly decemberben a tárgyalások befejezte után ítélték el 1 év szabadságvesztésre, míg az édesapját kereken nyolcra. Én mondom, rettentően szerencsésen járt, többet is kaphatott volna. Reménykedem benne, hogy jó magaviselet miatt előbb kiengedik, és végre valahára személyesen is megismerheti ezt a kis csodát.
Mióta bekerült, hetente egyszer bejárok hozzá, és elmesélem, hogy mi történik, mit csináltunk, milyen az életünk nélküle. Unalmas, az tény. Minden egyes látogatásnál viszek egy fényképet Lucy-ről. Liam elmondhatatlanul szomorú volt, amikor megtudta, hogy megszületett a kisbabánk és Ő nem lehetett ott. Őszintén szólva megértem, de mégis azt kívánom, bárcsak én ne lettem volna jelen. Én örültem volna, ha nem kell több mint tizenkét órát szenvedtem, egyetlen kicsike miatt, de nem bántam meg, hisz’ gyönyörű a kis jövevény. És ha belegondolok, hogy mennyire véletlenszerűen jött… Ma már nem is tudom, mit kezdenék nélküle.  
Lucy születése után pár nappal meglátogattam Liamet, azonban a látvány, amit nyújtott, nem volt bíztató. Szemei karikásak voltak, és az egész fiúból áradt a kimerültség. Legszívesebben magamhoz vontam volna és én altathassam el. Megviseli a helyzet idegileg, lelkileg, sőt, mindenhogy. Nem csodálom. Nem tudom Jack, vagy apu, hogy fog éveket eltölteni ebben a porfészekben. 
Én minden esetre belebolondulnék. 

Szegény kicsi Lucy, életének egyik meghatározó részét az apukája nélkül kell töltenie. Nem is tudom, hogy fog viszonyulni hazatéréséhez. Reménykedem benne, hogy imádni fogják egymást, és jó kapcsolatot alakítanak ki. Bár, ahogy elnézem Liamet, nem kételkedem benne, hogy egy percig is tudna ferde szemmel nézni a lányára. Majd’ megőrül, hogy láthassa. Úgy sajnálom, hogy csak hét hónap múlva tarthatja először a kezében. Megérdemelte volna, hogy Ő foghassa meg születése után először, na, jó, inkább másodszor.
Lényegtelen, a hangsúly azon van, hogy Liamnek szüksége van ránk, és ezt be is bizonyította nem is egyszer.


CHRISTOPHER MOOR
Lara édesapja.

Mikor kereket hét és fél hónappal ezelőtt bejelentették, hogy két újabb rab érkezik szerény kis börtönünkbe, még álmomban sem gondoltam volna, hogy Jack és Liam Payne lesz az. Amikor először megláttam Liam Payne-t, rögtön tudtam, hogy egy mocskos gazemberrel van dolgom. Először nem is akartam hozzá engedni Larát, de a szükség megkívánta, sajnos. Váltig állítom, hogy kiköpött Jack a fiú, leszámítva, hogy van haja, és a lányok számára ellenállhatatlan vonzereje. Büszkén kijelenthetem, hogy természetemből adódóan szívem szerint kitépném a srác fogait, többek között azért, mert hazudott nekem, hazudott a lányomnak és még jobban megkeserítette szegény kicsikém életét. Nem elég képe azt, hogy alattomos módon megrontotta és teherbe ejtette, még volt mondani neki, hogy szereti, majd egy faszság miatt eldobta magától. Okos ember más hibájából tanul, az életképtelen a sajátjából. Még mindig nehezen jut el a tudatomig, hogy az az ember, akire a kislányomat bíztam egy „lakosztályba” került velem. Nagyon felemelő a tudat, mit ne mondjak!
Egyszerűen nem jut el az agyamig, hogy Lara, hogy képes bejárni hozzá. Nem tudom, mi zajlik bent, amikor beszélnek, de nagyon jól csinálja a srác, ha ennyire belopta magát a gyerekem szívébe. Szerencsés egy nyomorék, az tény. Larissa túl naiv, és nem hallgat rám. Ha akkor eljutnak hozzá céltudatos gondolataim, mikor először bejött hozzám, hogy közölje a terhességet, már rég kidobhatta volna ezt a mocskos gazembert. 
Az alma nem esik messze a fájától” – célozgattam nagy ívben, de Laránál se kép, se hang! Néha elgondolkodom rajta, hogy nem kellett volna ennyire könnyelműen vennem a neveltetését. Fel kellett volna készíteni az életre, a megpróbáltatásokra, s a nehézségekre. Bár a kis Lara okos lány, mikor tegnap bejött hozzám – persze csak a kis szerelme után, - végig mosolyogott. Meg se látszott rajta, hogy valami nem lenne rendben, és ez nekem elég volt. Sikerült elhitetnie velem, hogy maradéktalanul tökéletes életet él árnyoldalak nélkül. S mit ne mondjak, megnyugtatott. Ez az apró lény hihetetlen hatással van rá. Minden egyes találkozásnál képeket mutat róla, úgy viselkedik, mint aki megnyerte a lottón a főnyereményt, és ez épp elég, szerintem, hisz’ egy édesapa hogy kívánhatna mást, minthogy egyetlen gyermeke boldog legyen? 

LIAM PAYNE
2013.07.14.
/jelen időben van írva/


Csináltam egy rövid videót.:)
Egyik szemem sír, másik nevet, mikor Larissa mosolyogva besétál a terembe, majd kihúzza a széket és leül rá. A kezében tartott képeket az asztalra helyezi, majd tettetett nyugodtsággal felnéz rám.
Erőltetetten rámosolygok, most valahogy nem futja többre. Nem az, hogy nem örülök neki, csak nemes egyszerűséggel kimerült vagyok, mindenhogy.
- Hogy vagy? – mosolyodik el, miközben buksiját kicsit oldalra dönti. – Nem festesz valami jól.
- Az elég bő válasz, hogy szarul? – felelek mogorván, lehajtott kobakkal.
- Bocsánat, én nem akartam semmi rosszat kérdezni, vagy ilyesmi – védekezett azonnal „lelkes” válaszom hallatára. 
 - Nem, én kérek bocsánatot – tudatosult bennem a jó lélek. –  Csak... kezdek megbolondulni itt bent. 
- Ezt már fél lábon is kibírod, kint pedig, Ő vár rád – mosolyog, és csak mosolyog, ahogy felém tolja a fotókat a falapon. Imádom ezt a nőt! Tartja bennem a lelket és mellettem áll, mindazok ellenére, ami történt velünk. Ha meg nem őrülök, mire kiengednek, esküszöm, elveszem feleségül, és soha többé nem szabadul tőlem. Túl sokat tesz értem.
Amint megpillantom a három darab képet ajkaim rögvest felfelé görbülnek, lehetetlen megállni mosolygás nélkül ezt az elbűvölő látványt. Ujjaimat végigsimítom a puha papíron, majd egy mélyről jövő sóhaj kíséretében felnézek Lara csillogó, kék íriszeibe. 
- Ez a gyerek a korához képest kicsi – jelentem ki huncutul vigyorogva. - Eteted Te rendesen?
- Nem, éheztetem, és estére mindig kirakom a küszöbre, mint a kutyákat, tudod.
- Jut is eszembe, most otthon hagytad egyedül, vagy mi?
- Ó, persze. Most főzi az ebédet – forgatja szemeit játékosan. – Amúgy meg a szomszéd csaj vigyáz rá. Szereti a gyerekeket, és naponta tízszer szeretne átjönni, hogy játsszon vele. Habár, fogalmam sincs, mit akar egy három hónapos csecsemőtől, de ha már ennyire lelkes, gondoltam had élje ki magát, míg idejövök.
- Ez kedves Tőled – nyúlok át az asztalon és szorítom meg Lara ott összekulcsolt kezeit. Többet jelenleg nem engedhetek meg magamnak, mert egy rossz mozdulat és a gorillák már ugranak is.
- Liam, szeretlek – suttogja meghatódottan, majd aranyosan felpislog rám. - Megígérsz nekem valamit?- érdeklődik szempilláit rebegtetve, irtó cuki látványt nyújtva ezzel.
- Bármit – felelek magabiztosan. Úgy érzem, ebben a percben semmi sem lehetetlen.
- Amint kikerültél innen, csak gyere oda hozzám és csókolj meg… és utána soha többé ne engedj el. 
- Ez az, életem, amit a legkevesebb bűntudattal elkövethetek, úgyhogy nem ígérek neked semmit, hanem egyszerűen csak megesküszöm neked, itt és most; Örökre szeretni foglak, kicsi Larám!

Ne felejtsd el kifejteni a véleményedet, nagyon érdekel, hogy kiben mi kavarog! :) A videót youtube-on is megtekinthetitek ITT.

2013. december 26., csütörtök

23. Végigcsinálom!


Sziasztok!
Ugyebár megszavaztuk a facebook csoportomban, hogy naponta legyenek részek a téli szünetre, illetve az én jófejségemre tekintve. Belementem azzal a feltétellel, hogy kapok véleményeket. Nincs ilyen, hogy komi határ, meg anyám kínja. Ki az a faszfej, aki ilyenre kéri az olvasóit? - Elnézést, nekem erről megvan a véleményem, és nem vagyok a híve ennek a baromságnak. Számomra ez olyan, mintha egy szülő azt mondaná a gyerekének, hogy "csak akkor kapsz enni, ha kipucoltad a kéményt." - Baromság. Aki akar ír, aki nem akar, nem ír. De ha már nem írsz, - pedig még a kódot is levettem, mint mindig, - akkor nyomkodd a fejezet alatti vélemény gombokat. Szóval nem kérem, hogy írjál nekem a fejezetem alá egy 200 szavas fogalmazást, csak néhány szót, arról amit gondolsz ^-^" Én pedig minden nap hozok egy friss részt. (Bár már csak ezen kívül két rész van, salalalaaaa.) (:
Na, de nem is szaporítom tovább a szót! Jó olvasást!



LARISSA MOOR

- Amúgy te tényleg semmit nem tudsz erről? Úgy értem, magáról a megvalósításáról, egy ilyen bulinak? – érdeklődtem fejemet kicsit oldalra döntve. Kinéztem az ablakon. A park melletti parkolóban állunk, és várunk. Nem is tudunk mást csinálni, amíg be nem gördül a titokzatos éjfekete autó. Néha elgondolkodom rajta, hogy mennyire logikátlanok ezek a csempészek. Kicsit sem feltűnő, hogy hullaszállító autóhoz hasonló kocsival furikáznak, és általánosságban csak sötét ruhákat hordanak, mint a filmekben. Még a szemük sem áll jól az ilyen alakoknak. Liam pedig egy igazi kis béna ebben, nem való neki. Ha ezzel kezdi pár hónappal ezelőtt, talán el is hittem volna, de ma már a pofájába röhögnék azonnal.
- Meglepő, de nem. Sosem érdekelt, és apám sosem erőltetett rám semmit, amit nem akartam. Elég passzív gyerek voltam. Semmi sem érdekelt különösebben. Az már egy másik tény, hogy belecsöppentem pár szokatlan dologba, mert apa nem tudod hova tenni, ezért mindenhova elkísértem.
Persze volt, hogy egyedül hagyott, de az sosem sült el jól. Rossz voltam kicsinek. 
Megesküszöm neked, hogy egyszer majdnem felgyújtottam a házat.
- Ne már – nevettem fel harsányan. – És mi az, hogy majdnem? Mi akadályozott meg?
- Apa pont belépett a konyhába – húzta el a száját, végül pedig elvigyorodott. Azért megnéztem volna az apja képét, amikor a kis Liam az égő ház mellett csücsül és boldogan kacarászik művén.
Ezután egyikünk sem szólalt meg. Beállt egy megnyugtató csendesség. Nem az a kínos, inkább a feszültségmentes. Oké, persze, mindkettőnkben volt némi feszkó, ugyanis a hátsó ülésen egy droggal megpakolt táska feküdt készenlétben arra, hogy átadjuk a jogos tulajdonosának. 
Összerezzentem, mikor egy fekete kapucnis alak bekopogott a Liam felöli ablakon. Barna szemeit ránk szegezte, majd ahogy Liam leeresztette az ablakot egyre erősebben fújtatott.
- Már megint idehoztad? – hallottam meg a túlságosan is ismerős hangot. Jack. 
- Ő legalább ért hozzá! – vágott vissza Liam erélyesen. – Én a helyedben örülnék neki, Jack.
- Jack? Már csak Jack vagyok neked? Mivel beszélte tele a fejedet ez a szajha? – mordult fel Jack idegesen. Szajha? Baszódj meg! – Mellesleg, nem tudom, miről beszélsz, fiam. Ért hozzá? Azt nevezed hozzáértésnek, hogy néhányszor intézett már hasonlókat a kiscsaj? Persze, tíz évesen még jó trükk volt, hogy egy iskolatáskába belepakolt cuccot kihozott a parkba, és átadta egy másik gyermeknek, na de kérlek! Ez nevetséges. 
- Ezt nem mondod komolyan! – kaptam felém kobakját Liam meglepettségében. Kicsit felnevettem, majd bólintottam. 
- Amúgy meg kikérem magamnak, hogy tizenhárom voltam – fontam össze ölemben kezeimet. – És igenis tudom, mit csinálok – mosolyogtam rá bájosan. Meglátjuk, mi lesz negyed óra múlva, amikor a rendőrség megbilincselve vezeti el innen Őt. 
Igen, ma reggel sikerült elintéznem, hogy az egyik kedves ismerősöm, aki nem mellesleg rendőr, idejöjjön pár barátjával, mihelyt küldök nekik egy sms-t. 
Tegnap, amikor megtudtam, hogy Liamet is belerángatta az apja a kalamajkába, azonnal beugrott Zayn Malik neve, és még este előkerestem a telefonszámát, hogy másnap megbeszélhessem vele a mai kis „partit”. Mikor apám börtönbe került, már akkor kitűztem a „célok” nevű listámra Jack Payne börtönbejuttatását. Ha Ő nincs, apám még mellettem lenne, és most nem ülnék itt, mint egy védőszent.
- Rendben, kicsi lány. Csinálj, amit akarsz, de most Liam várnak ránk, indulj, és vidd oda nekik, amit tegnap elfelejtettél – parancsolta szigorú hangnemben Jack, mire Liam rám nézett, megfogta a kezemet, és arcon csókolt.
Remegő tenyérrel nyúltam a telefonomért, amint Liam kiszállt az autóból, hogy hátulról kiemelje a táskát. Gyorsan bepötyögtem pár betűt, és már ment is a levél. 
Istenem, csak érjenek ide, mielőtt rosszul sülnének el a dolgok.
Liam kezei között a droggal teli táskával elindult az éppen begördülő sötét színű autó felé. 
A gépjárműből, mint a bolha pattantak ki az egyenruhás rendőrök, s egy pillanaton belül Liam kezeit a háta mögé szorítva megbilincselték. Ijedtemben felsikoltottam, és úgy ugrottam ki a kocsiból, mint akinek tűt szúrtak a seggébe. Bárkit, csak Őt ne! 
Odarontottam a rendőrhöz, ki Liamet egy kocsinak döntve faggatta, és kétségbeesetten magyarázni kezdtem neki:
- Engedje el, Ő nem csinált semmi rosszat! – védtem zaklatottan. Ne, ne, ne, ne, ne!
- Ezt majd a bíró eldönti.
- Hol van Zayn Malik? Tudod a főnök. – kérdeztem azonnal, hisz’ nem láttam esélyét a szópárbajból győztesként való kikerülésre. Fordultam egyet a tengelyem körül, s megláttam a sötét barna hajú férfit, ki maga előtt lökdösve Jack Payne-t igyekezett a most érkező rendőrautók felé.
- Hé! – kaptam el a karját, amint odaértem hozzá. – A fiút, engedjétek el! – mutattam Liamék felé. – Semmi rosszat nem tett, csak belerángatták, esküszöm.
- Larissa, köszönjük a segítségedet, de sajnálatos módon nem engedhetem el. A két szememmel láttam, hogy nála voltak az anyagok. Át akarta adni a gárda másik felének, akit a Te segítségeddel sikerült nyakon csípnünk. Maximum figyelembe veszik enyhítő körülményként a dolgot, miszerint…
- Megfenyegették! – vágtam rá kapásból. –Kényszerítették – nyeltem nagyokat. – Olyan ígéretet tettek neki, amit ebben a helyzetben, amiben vagyunk nem lehetett volna visszautasítani.
- Rendben. Lara, én azt tanácsolom, hogy menj haza!
- Nem mehetek el, nélküle nem – Eddig bírtam. A mécses eltört, a képzeletbeli váza lezuhant, én pedig ezer darabra hullottam, mint a leeső törékeny porcelán.
Az eddig jól kordában tartott könnyek előbújtak és elárasztották arcomat. Nem akartam börtönbe juttatni az egyetlen embert, aki megmaradt az elbaszott kis világomban. Nélküle, én halott vagyok, egy senki. 
- Ne sírj – tette gyengéden a vállamra kezét Zayn, majd bólintott egyet. – Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy ne kapjon többet, kettő-három évnél.
- Micsoda? – kiáltottam rémületemben. Kettő, három év? 
- Meglátjuk, Lara. Menj el innen – lökött hátrébb lágyan, majd intett egyet, s beült a rendőrautóba.
Sokkos állapotba kerültem, kétségtelen. Óvatosan megfordultam, mintha attól rettegtem volna, hogy valaki a hátamra ugrik, és halálra rémiszt. Lassan körbefordultam saját tengelyem körül, mint égen a bolygók, s észleltem, hogy eltűntek. Egytől-egyig felszívódtak, és vitték magukkal Őt is. Egyedül maradtam a parkban, a városban, a világban. Senkim nem maradt,
kivéve a kisbabám, mármint a kisbabánk.
Mert az övé is…
Teljesen magamba zuhantam, csodálom, hogy Liam itt maradt kocsijáig eljutottam. Ott beültem a volán mögé, s a kormányra hajtva fejemet keserves zokogásba kezdtem.
Miért kellett a rendőrségnek előbb elkapni a másik csapat dílert? Miért nem hagyták, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy elterveztem? Ha hallgatnak rám, Liam most itt ülne mellettem, és elégedetten foghatná a kezemet. Hirtelen a pofim bal oldalához kaptam tenyerem, ahova az utolsó puszit kaptam tőle, tíz perccel ezelőtt. 
Ezek az idióták keresztülhúzták a számításaimat, én nem akartam, hogy Őt is elvigyék, én csak Jack elfogását pártoltam. 
Az egész az én hibám! Ha tegnap nem hívom fel Zaynt, ma nem kapnak el senkit, és Liam velem maradhatott volna. 
Egy mélyről jövő sóhaj kíséretében, az önsajnáltatás, illetve önmarcangolás befejezte után kiegyenesedtem az ülésen, megmarkoltam a kormánykereket, és bólintottam. Elhatároztam: Ha törik, ha szakad, én végigcsinálom! Liamért, magamért, apámért, és a gyerekemért… a gyerekünkért.

2013. december 22., vasárnap

22. Így akartál dílerkedni?


Aloha, sweeties!
Annyira durva, hogy ennyire gyorsan közeledünk a legutolsó fejezethez! Annyira, de annyira hiányozni fog ez a blog is, istenem! Amikor megírtam az epilógust, az utolsó mondatoknál konkrétan zokogtam, annyira nagy hatással volt rám.:)
Na, de ezzel még ráérünk, úgyhogy most itt a 22.fejezet, ami remélem, hogy elég meglepő lesz. Reménykedem, hogy tetszeni fog! Köszönöm a feliratkozókat, és a komikat! Várom a véleményeket továbbra is! :)

LARISSA MOOR
2012.11.04.


Itt olyan kis szerény, egyem meg:3
Liam óvatosan vállamra fektette a fejét, hogy kényelmesen átkarolhasson a sötétben. Olyan aranyos ez a fiú. Két hónapja mutatkozunk együtt, mint egy igazi pár, és ez számomra még mindig hihetetlen. Amikor megismertem, eszembe sem jutott volna, hogy Ő lesz az a férfi, akiért a fél karomat is odaadnám. Lehetetlennek tűnő kötődés alakult ki bennünk a másik iránt összebarátkozásunk hónapjain, ami először furcsa volt, de mára már hozzászoktunk. Nem tudok mit kezdeni nélküle, ahogy Ő sem nélkülem. 
Nap, mint nap bebizonyítja, hogy szeret. Minden reggel az iskola ajtajáig kísér, ott a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, és figyelmeztet, hogy már csak pár hónapot kell kibírnom ebben az idióta osztályban. Tény és való, hogy nem kedvelnek, de mára már lecsendesedtek az indulatok. Többnyire tudomást sem vesznek róla, hogy ott vagyok, ennek pedig örülök. Mindenki elfordult tőlem végleg, még Chad is. Még két hónappal ezelőtt a kis összetűzésünk után közöltem vele, hogy azzal a lendülettel lépjen ki az életemből, amivel belecsúfított. Ezután, természetesen nem kellett neki kétszer mondani, hogy üljön el mellőlem, rájött magától is, hogy a pokolba kívánom. 
Igaz, néha-néha az elején érdeklődött, hogy mi van velem, de általában tőmondatokban feleltem neki. Mindennél jobban próbáltam távol tartani magam tőle, és ha jól ítélem meg a helyzetet, sikerült is.
Ma már egy apró „sziára” sem futja neki. Belépett a menők társaságába, ahol észrevételeim szerint sokkal jobban érzi magát.
Nekem pedig pont ez volt a célom, hogy lekoptassam. Csak Liam maradt nekem, és a kisbabám. Ó, hát igen, a baba… Ha akarnám, se tudnám eltitkolni, hogy terhes vagyok. A hasam megnőtt, felfújódott, mint egy lufi. Nem tagadom, eléggé megvisel az egész, mióta észlelem a pici mozgásait. Rettentően eleven gyerek. Néha úgy érzem magam, mintha valaki karatézna a méhemben.
És könyörgöm, ez még csak az ötödik hónap fele!
 - Baj van? – Liam fáradt hangja szakított ki gondolataim tömkelegéből, és rángatott vissza a jelenbe.
- Miért lenne az? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem tudom, mozdulatlanul fekszel legalább öt perce.
- Csak elmélkedtem – oszlattam el kétségeit. – Tényleg, most kimondottan jól vagyok.  
- Nem vagy álmos, kicsim? Beszélgessünk esetleg? – simította meg arcomat szabad kezével. Imádom, amikor ezt csinálja. Olyan kis törődő és aggódó. Ez most a tipikus „cuki Liam”. Reggelente szokott előjönni a „morcos Liam”, akivel két tizedmásodperc alatt képes vagyok összeveszni. Hú, felesleges lenne eltitkolni, hogy mióta párkapcsolatban élünk mennyit veszekedünk. Ez talán sosem fog megváltozni, ami nem feltétlen eget rengető probléma, mert hamar elszáll mindkettőnk mérge, és rájövünk, hogy mennyire szeretjük egymást.
- Inkább aludjunk!

***

Egy irdatlanul hangos és váratlan dörömbölés zavarta meg közös reggelinket. Liam fújtatott egyet, majd így szólt:
- Nem értem, hogy ki az már megint szombat délelőtt fél tizenegykor – mérgelődött Liam, miközben felállt az asztaltól, és kicsoszogott az előszobába, hogy felfedje látogatónk kilétét.
Felsóhajtottam, majd unottan hátradőltem és megsimítottam pocakom. 
Ugrottam egyet, amikor egy erőteljes férfihang ordítani kezdett. Automatikusan pattantam, és szaladtam az ajtóhoz, hogy megnézzem, mi történik. Odaérve, lesújtva tapasztaltam, hogy Liam az édesapjával néz farkasszemet ki nagyban egy bizonyos „agyagról” papol neki.
- Megbeszéltük, hogy elhozod. Erre Te? Megbízhatatlan, és béna vagy. Három apró zacskó továbbítása lett volna a feladatod, de Te még erre sem vagy képes. Mark azt üzeni, hogy még egy baki és repülsz. Liam, így nem lehet drogot árulni! Lebukunk, mindketten mehetünk Moor mellé egy kényelmes cellába. – Konkrétan a földről kellett összekaparnom az államat döbbenetemben. Kitágult pupillákkal pillantottam egyszer Liamre, egyszer Jackre. Mi a faszról dumálnak ezek? 
Én reménykedem, hogy hallókészülékre van szükségem és mindent félrehallottam. 
Számon kérően léptem be apa és fia közé, és újra az immáron döbbent arcokra tekintettem.
- Nem mondtad, hogy ez is itt lesz.
- Mi az, hogy ez? Van nevem, és nem vagyok tárgy! – vágtam vissza kiabálva. Miből gondolja, hogy csak simán úgy beszélhet velem, mint egy kutyával? 
- Jól van kicsi lány, ne izgulj ennyire, még elmegy a baba. – Ha pusztán egy pillantással ölni lehetne én már rég megtettem volna Jack Payne-el. Engem senki nem nézhet le így, mint Ő. 
- A baba az nem megy sehova, maximum Te apám mellé – Jack felkacagott, majd közelebb lépett hozzám.
- Figyelj mucika, ha én megyek, a barátocskád is – mutatott Liamre. Fél szemmel odasandítottam. Vele majd később tárgyalok, de tudatom, nem köszöni meg, amit kap majd. Ha nem az Ő lakása lenne, már rég kihajítottam volna innen mind a kettejüket.
- Húzz innen a pokolba! – Felbátorodva löktem egyet rajta, mire Jack elkapta, és a hátam mögé szorította karjaimat. 
- Apa, engedd már el! – indult meg felé Liam. – És tartsd tőle távol magadat – ragadta meg felkaromat, és tépett ki apja szorításából. – Te pedig nyugodj le – tolt a háta mögé, miután nekem címzett szavai elhagyták a száját. 
Menten felrobbanok! Képes lennék addig fojtogatni őket, amíg ki nem huny bennük a lélek, annyira felbasztak. Az összes tisztesség és kulturáltság eltűnt belőlem.
- Apa, kérlek, most tényleg húzz el. Majd beszélünk – fordított neki hátat, így pontosan velem került szembe. – Lara, én… - kezdett bele azonnal. Ó, tarthat nekem két órás kiselőadást, akkor sem fogok egykönnyen megbocsájtani. Hazudott nekem, és ez az egyetlen, amit nem tűrök el mástól, főleg nem olyantól, akit szeretek. 
- Ne érj hozzám – csaptam kézfejére. – Undorodom tőled.
- De én nem akartam…
- Tudod, néha megéri előbb gondolkodni, mint cselekedni. Mondd csak, Liam, miben hazudtál még nekem? Egyáltalán Liamnek hívnak?
- Sajnálom, de nem tehettem mást. Én csak belekeveredtem ebbe, én, ahogy hallhattad gyáva alak vagyok ahhoz, hogy akár a házból is kitegyem a lában ilyen szerekkel.
- Mutasd.
- Mit?
A drogokat.
- És mégis mit akarsz velük kezdeni? Megenni?
- Lenyomni a torkodon, hátha megdöglesz. – ordítottam rá gondolkodás nélkül, végül pedig mély levegőt vettem, majd megráztam a fejemet. Utálom a váratlan kitöréseimet. Félelmetesek. – Bocsánat, de nagyon, nagyon, és említettem már, hogy nagyon ideges vagyok?
- Larácska, légy szíves…- próbálkozott újra.
- Nem érdekel! – határozottan válaszoltam neki. Nem hagyhattam, hogy egy pillanatra is akár meginogjon az önbizalmam. Most nem törhetek meg, még a kiskutya szemekre sem. Bár, nem is fogok, mert valószínűleg egy részem örökre csalódott marad a hazugságok miatt. – Hol találom a drogokat?
 - Gyere – nyögte elfúló hangon, majd elindult az emelet felé. Fent azonnal benyitott a saját szobájába, majd kihúzott az ágya alól egy cipős dobozt.
- Legalább valami kreatív helyre dugtad volna, te balfasz – fontam össze karjaimat mellem alatt. Liam elhúzta a száját, s sajnálkozva pillantott felém. – Na, mutasd, mid van. -
Ültem le az ágyra és vettem ki Liam kezei közül a dobozt, majd a tartalmát az ágyra borítottam. Legalább 50 pici tasak hullott ki belőle. 
Még csak meg sem lepődtem. Fintorogva túrtam bele az ágyon heverő kupacba, és szemléltem meg őket egytől-egyig.
- Kokain, extasy, speed, heroin, és bélyegek – vigyorodtam el. Mégis némi lelkesedéssel töltött el a szomorú gondolat, hogy én mindegyiket pusztán látásból megismerem. Hiába, aki olyan apa mellett nő fel, mint az enyém, az nem marad ki semmi „jóból”. – Remélem ezeket nem nyalogattad – ráztam meg a bélyegeket rejtő tasakot, majd visszadobtam oda, ahonnan felvettem.
- Nem. Az életben nem kóstoltam még drogot, csak hogy tudd, kicsim.
- Ez meglep, de örülök neki. Hidd el, hogy nem egy leányálom. Káros szenvedély. Nem csak a fogyasztása, hanem az árulása is – markoltam fel pár zacskót, és nyomtam Liam képébe.  
 - Amúgy, honnan tudod megállapítani, hogy melyik mi? Nincs rá írva semelyikre sem… - 
Amolyan „hülyének nézel te engem” tekintettel meredtem rá, majd megráztam a kobakom. 
- Volt, ki megtanítsa – sütöttem le pillantásom. Nos, ja, arra nem igazán lehet büszke az ember, hogy a tulajdon édesapja nem a játszótérre viszi ki játszani, hanem bemutatót tart arról, hogy melyik anyagot miért nem szabad a lányának használni.
- És ettél már? – kérdezte suttogva, mintha valami horror filmben lennénk.
Hangosan felvihogtam, majd susogva válaszoltam.
- Igen, most is be vagyok lőve, naponta titokban bekapok pár extasy-t és lenyalok pár bélyeget.
- Nem mondod!
- De mondom.
- Lara ez igaz?
- Még mindig egy barom vagy! – köhintettem, majd felálltam. – Egész életemben arra tanított az apám, hogy tartsam magam távol ezektől – mutattam felháborodva a „cuccosra”. – Meg mindenkitől, akiknek bármilyen köze van ezekhez. Erre már megint mibe keveredek? Az életem egy kész szappanopera! Remélem, tudod, hogy most úgy kéne hagynom téged, mint szart a füvön.
- Nem hagyhatsz el! – ugrott fel rémülten, és szorított magához. Csak nem leesett, hogy el akarok menni, cuncim? 
- Nem hagylak el, de haragszom rád, úgyhogy húzz innen! – bontakoztam ki öleléséből. – És tüntesd el ezeket, mielőtt kihívom a rendőrséget és bejelentést teszek.
- Feladnál?
- Téged nem. De az apádat bármikor.
- De hova tegyem őket? Öntsem a kukába? Kicsit sem lesz feltűnő! – Mély levegőt vettem, majd ránéztem.
- Miért, amúgy hova kéne vinned őket? – érdeklődtem összehúzott szemekkel. Tényleg érdekelt, hogy mit akarnak kezdeni ezekkel. Oké, valószínűleg eladni, na de akkor is! Mi van, ha valami egészen másra kell?
- Ma reggel nyolcra kellett volna a parkba.
- Mióta csinálod ezt? – sütöttem le tekintetemet. Elszontyolodtam a gondolattól, miszerint a pasim is pontosan ugyan abba a bűnbe esett, amibe az apám. Nem bírnám ép ésszel túlélni, ha az utolsó ember is eltűnne az életemből, aki szeret. Tény és való, hogy rettenetesen haragszom rá a tetteiért, de emellett lehetetlenül szerelmes vagyok belé.
- Egy hete, Lara. Én, na, oké. Elmesélem – dörzsölte össze tenyereit, majd közelebb lépett hozzám. – Múlthéten apa újra eljött hozzám, mikor te suliban voltál. Amikor megláttam, be sem akartam engedni, de erősködött, hogy van egy ajánlata. Pénzt ígért ezért – bökött a drogokra kínkeserves arckifejezéssel. – Nem keveset ráadásul. A hülye sem mondott volna nemet neki. Még aznap átadott ezekből a vackokból pár zacskóval, miket két nappal látogatására elvittem valami raktárba, fogalmam sincs, hogy mi volt az, de félelmetesen festetett –egy kicsit megborzongott beszéd közben, majd folytatta. – Tegnap előtt, mikor iskolában voltál hozta ide ezt a dobozt, és kötötte a lelkemre, hogy ma nyolcra vigyem őket a parkba, de nem mentem. 
- Mert lebuktál volna, ahogy most is.
- Nem! El akartam mondani, Istenemre mondom! Nem akartam eltitkolni, de attól még jobban rettegtem, hogy elmész emiatt, tekintve a múltadra.
- Úgy néz ki valamilyen titkos képességem van, és bevonzom az ilyen embereket. – feleltem szomorúan. – Hmm, lehet, hogy abbahagyom a gimit és én is ilyen marihuánás, kokainos körökben fogok mozgolódni, mint egyesek. Jó meló? Izgalmasnak tűnik, lehet, kipróbálom. Hú, és tudod mit? Amint megszületik majd a kisbabánk és picit megnő, együtt majd drogcsempészetre tanítjuk. Óvodába és iskolába se járatjuk majd, sokkal fontosabb, hogy kitűnő díler váljon
n belőle – ömlöttek ki belőlem hisztérikusan a szavak, végig erős éllel a hangomban dumáltam. Nem tudtam dönteni, sírjak vagy nevessek? Toporzékoljak vagy nyugodjak meg? Agyvérzést fogok kapni emellett a srác mellett.
- Lara, ezt te sem gondoltad komolyan. – Liam értetlenül ráncolta a homlokát. Nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélek-e. Képzeletben jól homlokon csaptam magamat, ekkora fatökű állatot. Hát nem az eszéért szeretem, az biztos.
- Nem is – fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt, és lerogytam mellé az ágyra.
- Minél hamarabb el kell tüntetnünk ezeket innen – pakoltam vissza a cipős dobozva a tablettákat és porokat, majd helyeztem vissza a doboz tetejét. – Figyelj most nagyon!  - figyelmeztettem. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy bárki bármikor ránk küldheti a rendőrséget. Az első és legfontosabb szabály az az, hogy feltűnésmentesen csináld, ha már csinálod. Hétköznapian. Ha ideges vagy, mint akinek áll a farka, akkor elkapnak. – Gondoltam kicsit leegyszerűsítem mondandóm, hogy az Ő agya is könnyen felfogja. – És ha elkapnak, akkor megyünk apuci mellé. Nem igazán örülne a társaságunknak. Jé, és tényleg, mucikám! Ha Te mész én is. A házban van a drog, ahol ketten, ismétlem mi ketten élünk, így nyilvánvaló, hogy együtt csapatjuk az üzemet, hm, vágod?
- Mint a borotva – szellemeskedett.
- Fantörpikus!  Most pedig fogod ezt – nyomtam kezébe a dobozt.  – és beteszed egy utazótáskába, mint a pénzt a tolvajok egy bank kirablása után. Tudod, ez már csak így megy. – Milyen vicces, hogy pontosan én magyarázom neki a drogcsempészet szabályait. Hát persze, aki ezerszer végig nézte ezt a műveltet, csak tudja. Ez undorító!
- Oké, és utána?
- Így akartál dílerkedni? Azt sem tudod, mihez kezdj a cuccal, mégis elvállaltad. Ez egyenlő egy öngyilkossággal, cunci. Egyre jobban megy fel bennem a pumpa.  – közöltem felháborodva. Késztetést érzek, hogy megverjem. Hogy lehet valaki ennyire naiv és buta?
Itt már minden a józanész határaival vetekszik.
- Bocsáss meg. Sosem akartalak ilyen helyzetbe hozni – ragadta meg kezemet, és zárta az övéibe.
Megráztam a buksim, majd magyaráztam tovább:
- Hívd fel apád – Soha a büdös, mocskos életben nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani neki. – És kérdezd meg, hogy hova kell vinni az agyagokat. Ha ez megvan, kocsiba ülünk és elvisszük – rántottam vállat, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen virágokat ültessünk a kertbe tavasszal.
- Mi ez a többes szám?
- Fú, hát tudod Liamkém, amikor két ember együtt elmegy valahova, és ketten vannak, akkor azt többes számnak nevezzük már. Ha valaki egyedül megy valahova, az egyedül van, így egyes számban dumálunk róla – oktattam ki egy fél mosollyal az ajkamon. 
- Nem fogsz velem jönni – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Nincs hatalmad felettem, Payne!
- Tizennyolc éves vagyok! Nem mondhatod meg, mit csináljak. Független, önálló nő vagyok, úgyhogy oda megyek, ahova a szívem visz – szögeztem le rögtön, miközben kirántottam kezemet az övéből. – Így elkísérlek, hogy ne kerülj bajba. Tudom, mit csinálok.
- Nem tudlak megakadályozni, igaz? – sóhajtotta fáradtan, majd lehajtotta kobakját, és arcát tenyerébe temette. Látszott rajta, hogy eléggé megviselték a történések. De nem tudok mást mondani, mindössze annyit, hogy magának csinálta, így szenvedjen meg, hogy helyre hozza.  

Várom a véleményeiteket!

2013. december 18., szerda

21. Ne feledd ki Ő, és Te ki vagy!


Alooohaaa!
Sajnálom, hogy nem tettem fel előbb a részt, de nem volt internetem a szöveg pedig csak gépen volt megírva. Nos, a helyzet az, hogy így a vége felé már hosszabb részek vannak, kivéve a 24., mert az éppen pont tök rövid. Epilógust is megírtam már, annyira izgulok, hogy mit fogtok mondani, wáá. :) Remélem, hogy tetszeni fog a rész. Várom a véleményeket, illetve a feliratkozókat. :)
U.I.: FELTŰNT, HOGY DÁTUMOKAT ÍRTAM A FEJEZETEKHEZ?

21.fejezet

LARISSA MOOR
2012.09.04.

Valaki végigsimította az arcomat, majd besüppedt mellettem az ágy. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, és néztem fel zaklatómra. Hogy képzeli, hogy hajnalok hajnalán felkelt legszebb álmomból? Így is elég töprengenivalót adott nekem tegnap a drága, erre még fel is ébreszt. Értem én, hogy csütörtök reggel van, és valószínűleg már rég elkéstem, na de akkor is! Én ma nem megyek sehova, az biztos, szükségem van a pihenésre.
 - Lara, fel kéne kelned. Elaludtál.
- Nem – feleltem fáradtan. 
- De nyolc harminc van, cunci. Tudod manapság a tanítást nyolckor kezdik jobb helyeken.
- De én ma nem megyek iskolába! – vágtam rá némi habozás után. 
- Miért? – tátotta száját Liam. – Ezt nem csinálhatod! Muszáj iskolába járnod, le kell, hogy érettségizz, Lara!
- Nem azt mondtam, hogy soha többé nem megyek, hanem azt, hogy csak ma. Félő, hogy képen törölnék mindenkit, aki szembe jönne velem. Meg amúgy is… más dolgunk van ma.
- Mire célzol? – hajolt vészesen közel arcomhoz, és úgy kérdezősködött tovább. – Elmondod? Milyen dologról van szó?
- Este azon gondolkodtam, hogy el kéne mennem orvoshoz.
- Minek? – fintorgott kelletlenül. Nekem sem a legnagyobb öröm, de ha egyszer meg akarom tudni, mi van a gyerekemmel, akkor el kéne jutnom oda sürgősen. Az elmúlt hetek alatt, állítom, már vagy kétszer látogatást kellett volna tennem a kórházban.
- Lehet, hogy Te már megfeledkeztél róla, hogy babát várok, de én még nem – közöltem csöndesen, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat az ágyon. – Ez nagyon fontos ilyenkor. Bár honnan tudhatnád? Pasiból vagy… - morogtam, majd egy kicsit el is mosolyodtam a végére. 
Liam összehúzott szemöldökkel meredt rám, majd végül felállt és szó nélkül kivonult a szobámból. Hát jó, ez furcsa volt.
Vonakodva, de kikeltem a puha és meleg ágyikómból, hogy elvégezzem reggeli teendőimet. Egy csinos lila, kicsit bő rövid ujjú pólót és egy egyszerű farmert vettem fel. Nem szeretek kiöltözni, feleslegesnek tartom az egészet. Ezután besasszéztam a fürdőbe, és egy kevéske alapozót vittem az arcomra. 
Sminkelés után egyenesen a konyhába mentem, hogy megreggelizzek. Egy cuki kék pöttyös bögrébe tejet öntöttem, majd kakaóport szórtam bele, és úgy tettem be a mikroba melegíteni. Pár percen belül már az asztalnál ültem és jóízűen a kakaómat szürcsölgettem. Sosem voltam egy nagy kávézós típus, általában csak akkor ittam, amikor nem volt más. Régebben apa mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy óvodás, mert az állítása szerint csak az ovisok isznak reggelente kakaót. Én ezt persze annyiszor megcáfoltam, ahányszor csak megkaptam, mert a kakaó az jó, és mindenki szereti, erre apu mindig csak a szemét forgatta és elsétált.
- Lara, figyelsz Te rám egyáltalán? – hozott vissza a jelenben egy kellemes csengésű hang.
- Mi? Te mióta vagy itt? – ráztam meg kobakomat, és pillantottam a velem szemben ülő fiúra. Nem bírtam ki nevetés nélkül a szituációt. Ki tudja miről hadovált ez nekem itt, míg én a múltban jártam képletesen szólva. – Mit mondtál? – komolyodtam meg végül, nehogy beletiporjak érzékeny lelkecskéjébe.
- Nem lényeges – vizslatta az asztalon heverő tenyereit. 
 - De, nagyon is az! Hallani akarom, bármit is mondtál. Liaaaaaaam! – kérleltem Őt a lehető legaranyosabb hangomon. Engem tényleg érdekel, mit mondott!
- Csak azt kérdeztem, hogy mit szeretnél akkor, ha már elkerülöd az iskolát? Mert háromra megyünk a börtönhöz.
- Szóval elkísérsz?
- Persze! Azt hitted, hogy beengedlek Téged a tömeggyilkosok, és további büntetett rabok közé?
- Hát, igen.
- Akkor nagyon rosszul hitted, drágaság.
- Olyan beleéléssel tudsz beszélni, ez tök aranyos – közöltem, miután felálltam és a mosogatóba helyeztem poharamat. – Legalábbis szerintem nagyon édes – helyesbítettem azonnal. 
Liamtől pontosan negyed méterre álltam meg mellette karba font kézzel, és vigyorogtam rá. Liam erre csak megrázta kobakját, majd hajába túr, végül pedig felbátorodva megfogta a derekamat és az ölébe húzott. Meglepetésemben először azt sem tudtam mi van, de aztán csak elmosolyodtam, és a nyakába fontam karjaimat.
Szívem ezerszeres tempóra kapcsolt, ahogy erős karjával átkarolta derekamat, majd egy apró puszit nyomott a pofimra. Hogy lehetséges, hogy valaki ennyire lágy, kedves és törődő legyen hirtelenjében? Istenem, mit tesz velem ez a srác?
Amikor belenézek a csillogó barna íriszekbe, valami természetfeletti erő veszi át rajtam a hatalmat, és ragad magával. Évezredekig tudnám bámulni a meleg, kedves tekintetét. 
És akkor itt az ideje kiábrándulni és belegondolni, hogy egy hónappal ezelőtt még elküldtem volna a pokolba a nagyképű, védelmező, makacs pofáját, erre ahelyett, hogy távol tartottam volna magamat Tőle, beleszerettem. 
Ezt utálom magamban a legjobban. Mindig az ellenkezőjét csinálom a dolgoknak, mint amit előre eltervezek. 
Az egész „Liammel lakom” dolgot a legelején úgy gondoltam, hogy ideiglenes teljes mértékben, és minél előbb el akartam tűnni innen, felszívódni, mint egy láthatatlan alak, úgy terveztem, hogy a tizennyolc betöltése után visszaköltözöm apukám házába, és majd szépen egyedül eléldegélek. Azonban mára már eszemben sincs távozni innen. Beleőrülnék, ha a történtek után újra hátat fordítanánk egymásnak, és ismét elölről kéne kezdenünk mindent.

***

- Apa – suttogtam meghatódva mihelyt bevezettek egy háromszor három méteres apró szobába, ahol egy asztal volt elhelyezve, két végén egy-egy szék, na meg egy őr meghúzódva a sarokban.
- Mit keresel itt, Larissa? – Még csak el sem mosolyodott. Torkom elszorult, egy hang sem jött ki számon. Megsemmisülve csüccsentem le vele szemben és néztem bele szemeibe. 
- Azt hittem, hogy örülni fogsz.
- Nem erről van szó, kincsem, én boldog vagyok, hogy láthatlak, mert őrülten hiányzol, de kislányom, ez egy fegyház, nem akarom, hogy ennek az épületnek akár csak a közelébe legyél. Meg kell ígérned nekem, hogy soha többé nem jössz ide.
- Megígérem! Komolyan, apu! – ígértem. -  De most van sokkal fontosabb mondani valóm, hagyjuk a vitát későbbre.
- Hallgatlak – és végre ajkai felfelé görbültek, mint régen. Szemében megjelent az a huncut csillogás, amit annyira imádtam kislánykoromban. Most tudatosult bennem igazán, hogy mennyire hiányzik az életemből a család. Keményen ajkaimba haraptam, hogy visszatartsam sírásomat. Értelmetlen lenne most zokogni, arra ráérek otthon. 
- Valószínűleg ki fogsz borulni, sőt még a hitedből is kitérsz majd, annyira hihetetlen dolgot fogok mondani.
- Kezdesz felcsigázni.
- Apa, én terhes vagyok.
- Mi? – hangja legalább két oktávval megemelkedett. Szája „o”-t formázott, döbbent tekintete lyukat égetett mellkasomba. – Kitől? Mióta? Ki tette ezt veled?
- Ez eléggé komplikált! – Talán mégsem volt annyira jó ötlet ezt közölni vele. Éreztem, hogy kiborulás lesz a vége. Nem szeretném, ha idő előtt infarktusban halna meg.
- Tudni akarom, ki volt ez a mocsok. Lara, ugye Te is akartad?
 - Persze! – kaptam tenyereimet arcomhoz. Jellemző, rögtön a legrosszabbra gondol. Fel sem merül benne, hogy esetleg barátom van, mert igen, van. Liammel reggel megbeszéltük a helyzetet, és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk. Hivatalosan is Liam Payne szeme fénye, egyben közkedvelt védence, és szerény barátnője lettem.
- Lara, kicsikém, kérlek, mondd el, hogy ki az apa.
- Elmondom, ha megesküszöl, hogy soha nem fogod megutálni emiatt, illetve nem csinálod ki az első adandó alkalommal!
- Jézus Mária! Isten szerelmére Lara, hogy gondolhatsz ilyeneket? Neked tényleg nem tűnt fel, hogy megbántam minden egyes tettemet? Elvesztettelek téged és erről csakis én tehetek. Ha akkoriban bele sem kezdek ezekbe a drogos ügyletekbe, most nem itt lennék.
- Késő bánat – leheltem szenvtelenül. Legalább tudom, hogy megbánta, és szeret.
- Csak mond el a nevét!
- Liam az, és nem, nem kérek kiselőadást a felelősségről, köszönöm. Rájöttem magamtól is, hogy ez nem állapot. Liammel kezeljük a helyzetet.
- Tudtam én, hogy nem szabad hozzá engednem, de nem volt más lehetőségem. Nem hagyhattam, hogy utcára kerülj, tündérkém. Az a fiú pontosan ugyan olyan, mint az apja. Az alma sosem esik messze a fájától – mélységesen felháborodtam szavai hallatára. Hogy van képe ilyeneket állítani úgy Liamről, hogy nem is ismeri? Jack és Liam között fényévek vannak!
- Ez több értelemben is bántó.
- Sajnálom. Nem akartalak megsérteni, csak a véleményemet közöltem, kicsim. Mindössze annyit tanácsolnék, hogy jól gondold meg, hogy mibe mész bele ezzel a fiúval kapcsolatban. Ne feledd ki Ő, és Te ki vagy.
- Hölgyem, az idejük lejárt. Kérem, fáradjon ki! – szólt közbe az Őr, majd öles léptekkel megkerült minket és mögém állt, és kihúzta a székemet alólam. Legszívesebben felrúgtam volna, ha nem lett volna négyszer nagyobb nálam.
- Szeretlek apa! – küldtem egy gyors búcsú puszit felé, mikor már az Őr kifelé tuszkolt a teremből.
- Én is szeretlek, kicsi Larám! Vigyázz magadra! – Ezzel édesapámat rejtő ajtó bezárult mögöttem. Ezután gorilla egyszerűen karon ragadott és a kijáratig vonszolt maga után. 
Nem egy kedves alak, az biztos.
Liam a börtön kapujával szemben parkolt. Lazán motorjának dőlve várt rám az egyik legdrágább bőrkabátjában, melyhez egy fekete csőgatyát húzott. Már messziről is elég vonzó látványt nyújtott, nem beszélve arról, hogy közelről milyen szexi tudott lenni.
- Nagyon kiborult? – érdeklődött azonnal, mihelyt elé értem. Nagy tenyereibe vette az én hozzá képest apró kezeimet, és úgy pillantott le rám.
- Nem, inkább meglepődött. Nem bír téged.
- Ú, na, ne mondd! Pedig azt hittem, hogy menő csávónak tart, és rögtön megkér, hogy vegyelek feleségül.
- Olyan hülye vagy – csaptam meg játékosan a karját, mire Liam csak megforgatta a szemeit.
 - Tudom. –vigyorgott idétlenül. – Mit mondott még?
- Azt, hogy vigyázzak veled, mert olyan vagy, mint az apád –Liam egy perce megmerevedett. Kifürkészhetetlen arcát szemléltem pillanatokig, és vártam, hogy megszólaljon.
- Nem buta az apád, lehet, hogy igaza van. Habár Te sem panaszkodhatsz. Mikor először megláttalak apád mellett, rögtön elkönyveltem, hogy le sem tagadhatod.
- Ezt most, hogy értsem?
- Jaj! Nem úgy. Csak, hogy hasonlítasz rá kinézetileg tudod. Általában ez a dolog fellép a szülők és a gyerekeik között.
- Hú, na, menjünk haza mielőtt túl erős lesz a késztetés, hogy elküldjelek a jó büdös picsába, Payne!
- Tudod, hogy nagyon szeretlek – ült fel a motorra, míg én hátulról átkaroltam izmos felsőtestét.
- Az a legnagyobb probléma, hogy tudom.

2013. december 11., szerda

20. Szeretlek!

Aloha!
A VÁRVA VÁRT FEJEZET!
Nem sok kihagyás után itt a friss fejezet! Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog! Nem tudom, hogy mit fogtok szólni ehhez. Szerintem valahogy nem lett az igazi, pedig többször is átírtam benne dolgokat. Mindegy, döntsetek Ti! várom a megjegyzéseket! :)

LARISSA MOOR

Konkrétan nekirontottam a bejárati ajtónak, hogy bejussak a házba, de minden reményem elszállt, mikor azt zárva találtam. Életemben nem éreztem magam még ennyire nyomorultul, mint most. Mélyeket lélegezve csúsztam le a fatákolmány mentén, és húztam összébb magamon kabátomat. Könnyeim eleredtek, mint az eső kora tavasszal.
Annyira nem értem az egészet. Miért szaladt el úgy Liam? Valóban ennyire kiborulna, ha beállítanék neki egy pasival? Mondjuk jogos, mivel az Ő házában élek, ráadásul az Ő gyereke van bennem. Az utóbbi de durván hangzik. 
Arcomat tenyerembe temettem, és tovább szipogtam. Ismét fellebegett lelki szemeim előtt Liam döbbent arckifejezése, és az ellenséges hangnem, melyet nekem címzett. 
Utálom Chadet, mint a szart, azonban Liamen sem tudok kiigazodni teljesen. Rettentően foglalkoztat a kérdés, hogy mi a francért borult ki csupán ennyitől. Mint egy sértődékeny óvodás, aki nem kapott elég krumplifőzeléket ebédre. Ez elég negatív, tudom, de az a legmegdöbbentőbb, hogy én is pontosan ilyen sértődékeny vagyok. Amit magamban utálok, azt benne szeretem. Igen, ez először baromságnak hangzik, de ha jobban belegondol az ember, rájöhet, hogy mégsem az, ugyanis ha Liam megsértődik, kényszeresen szaladnom kell utána, hogy kiderítsem, mi baja van. Le sem tudnám tagadni, hogy valamennyire összekötnek bennünket a közös tulajdonságaink. 
- Elég drágák a gyógyszerek, úgyhogy örülnék, ha felállnál onnan, Larissa – felkaptam a fejemet Liam nyugodt, de rettentően hűvös hangjára. Feltápászkodtam a földről, épp, ahogy kérte, majd a csuklójára kulcsoltam az övéhez képest apró kezemet.
- Kérdezhetek valamit?
- Nem – rántotta el karját, majd elforgatta a kulcsot a zárban, és belépett a házba. Lehajtott kobakkal követtem, miközben próbáltam feldolgozni durvaságát. Mit tettem ellene? Én épp, hogy az igazat akartam mondani neki, de az az idióta Chad nem hagyott szóhoz jutni.
- De Liam, én nem csináltam semmi rosszat. Chad hülyeségeket beszélt. Azt hitte, hogy nagyon kis vicces lesz. Gyűlölöm az egész gyereket, roppant idegesítő, legszívesebben kilökném a suli második emeletéről, de nem hinném, hogy tudnának nekem apáé mellett cellát szolgáltatni – próbáltam jobbra fordítani a feszült hangulatot, de Liam meg sem rezzent. Zavartalanul bámult bele kék szemeimbe, míg karjait összefonta a mellkasán. Rövid ujjú pólója végett remek rálátásom nyílt bicepszére. 
- Miért mondod ezeket? Nincs jogom beleszólni abba, hogy hogyan éld az életedet. Nem tudom mi ütött belém, hogy úgy elrohantam. Hülyeség volt – motyogta, majd elfordult és elindult az emeletre. 
Ó, komolyan azt hiszi, hogy befejeztük? Hát akkor nagyon el van tájolva, hisz’ még el sem kezdtük.
- De nem értem, akkor miért sértődtél meg? – siettem be elé, így egymással szembe kerültünk a lépcső közepén. Mivel én egy lépcsőfokkal feljebb álltam, mint Ő, egy magasságba kerültem vele, így simán belenézhettem csokoládébarna tekintetbe.
- Nem sértődtem meg, csak ledöbbentem – felelt ingerültem. 
- De megsértődtél – állítottam makacsul.
- Lara, fogd fel azzal a borsónyi agyacskáddal, hogy nem sértődtem meg! – szótagolta az utolsó szavakat. 
- Mi ez a lekezelő stílus? Kérlek, fogalmazd már meg nekem, hogy mi rosszat csináltam.
- Semmit! – kiáltott rám, mire hátrahőköltem. De heves lett valami hirtelenjében!
- Akkor mond már el, hogy mi a faszért rohantál el úgy, mint egy sértődött picsa?! – ordítottam vissza. 
- Teljesen lényegtelen! – vitatkozott tovább. – Hagyjál békén!
- Nem mész sehova! – kaptam el vállát időben, így csak egy lépcsővel kerültünk feljebb. – Liam, mondd már el! Annyira nem értem a logikádat. Onnan feldúltan elhúztál, ráadásul igen bunkó voltál velem, most pedig azt állítod, hogy nem jelentett semmit. Miért csinálod ezt? – hajoltam közelebb hozzá. – Kérlek, ne kiabálj velem, csak legyél őszinte! – Talán mondandóm a végére elkeseredettségtől csöpögő könyörgésbe fulladt, de már nem tudtam mit kitalálni. Muszáj tudnom, mit miért tesz.
Liam nem állta tovább pillantásom, tekintete lesiklott ajkaimra, majd nyelt egy nagyot és megrázta a fejét. 
- Mondanál valamit? – türelmetlenkedtem.

LIAM PAYNE

- Szeretlek – suttogtam csöndesen, mire Larissa megremegett. – Én úgy sajnálom – öleltem magamhoz törékeny testét minden habozás nélkül. Tenyeremmel végigsimítottam hátát, és arcomat nyakába fúrtam, hogy beszívhassam kellemes illatát.
- Megismételnéd?
- Szeretlek – nyögtem fel, majd eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Én bocsánatot kérek, hogy nem mondtam, csak megijedtem. Én még soha nem éreztem ilyet senki iránt.
- De Amy…
- Amy ott csalt meg, ahol csak tudott – emeltem fel a hangom, de rögtön meg is bántam. Még támadásnak veszi, és újra összeveszünk, ezt pedig a legkevésbé szeretném. 
- Bizonyítsd be! – jött a válasz csöndesen.
- Mit? – nyeltem a szokásosnál nagyobbakat. Egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy itt vagyunk, méghozzá ebben a szituációban. Annyira elképzelhetetlen, nem? 
Amikor ideköltözött, csak egy idegesítő kis ribancnak gondoltam, de ahogy elkezdtem megismerni rá kellett jöjjek, hogy ezerszer több van benne ennél. Ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, elkezdett tudatosulni bennem, hogy szeretek vele lenni. Ha távol van tőlem hiányzik, ha közel, azonnal hozzá akarok érni. És ez elkeserítő bizonyos szempontból, hiszen nem rég szakítottam Amy-vel, s már itt is van valaki más, valaki jobb, valaki, aki fantasztikus.
- Azt, hogy szeretsz.
- Nem bizonyítottam még elégszer? – érdeklődtem lágy hangon. Én tényleg mindent megtennék érte, amit csak tudok, ha kellene még a kezeimet is tűzbe tenném, csak hogy higgyen nekem.
Csak tudatosuljon benne, hogy többet jelent számomra bárminél.
Larissa közelebb hajolt a hozzám, hogy a fülembe súghasson, tenyerét vállaimra támasztotta, míg a fülembe azokat a szavakat suttogta bele, melyekre oly régen várok már.
- Csókolj meg!
Lefagytam. Nem tehetem meg! Egyszer már megkért, hogy soha többé ne csókoljam meg Őt.
- Nem szabad.
- Miért nem? – kérdezett vissza azonnal. 
- Mert megígértem, hogy soha többé nem teszem.
- De most én kérlek rá, Liam – mondta kedvesen, majd pár centivel hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézhessen.
A szívem ezerszeres tempóra kapcsolt, ahogy egyre közelebb hajoltam puha ajkaihoz. Szemhéjaim automatikusan lecsukódtak, majd ajkunk összeforrt. Óvatosan, de mégis magabiztosan csókoltam, minden érzelmemet beleadva. Tudnia kell! Muszáj!
Mihelyt elszakadtunk egymástól, ismét magamhoz szorítottam Őt. Karjait nyakam köré fonta, és viszonozta ölelésemet.
- És akkor most mi lesz?
- Fogalmam sincs, Larácska, fogalmam sincs.
- Ez bizarr, nagyon bizarr.
- Szerintem is – nevettem fel végre teljes szívemből. Mintha egy lavina zuhant le volna róla, borzasztóan nagy megkönnyebbülés áradt szét bensőmben. 
- Akkor mi… izé… - dadogott édesen. – Hogy is vagyunk egymással?
- Ahogy Te szeretnéd. Nekem lényegtelen, de tudtod kell, hogy ezek után képtelen leszek csak a barátod lenni.
- Akkor adj egy kis időt, hogy feldolgozhassam a dolgokat. Tudod, ez így egyszerre sok, sőt sokk nekem – sóhajtotta fáradtan, és már terelte is a témát. – Jut is eszembe… intéztél valamit apával kapcsolatban? - érdeklődött nagyokat pislogva.
- Tényleg! – vakartam meg zavartan a tarkómat. – Beszéltem a megfelelő személyekkel, holnap tárt karokkal várnak.
- Ezt nem mondod komolyan! – csillantak fel kék szemei, majd a nyakamba ugrott. – Úristen! Valóban? Örök hálám, komolyan! Nem is tudom, hogy háláljam meg. Liam nagyon köszönöm! – szorított magához. – Bármit kérhetsz cserébe.
- Nem, nem azért csináltam, mert bármit is elvárnék érte. Nekem elég annyi, hogy Te boldog vagy, Lara – feleltem mosolyogva. Tiszta szívemből tettem és mondtam amit. Nekem valóban nem kell más, csak hogy boldognak láthassam azt, akit szeretek, és nekem Lara sokat jelent. Őszintén szólva még nekem is új az érzés, hogy valakihez ennyire ragaszkodom. Nem tudom, hogy csinálta, hogy ennyire figyelni akarjak rá, és vele lenni, de valamit tud a csaj. Az is lehet, hogy csak hipnózis alatt állok. Hú, na jó, valószínűleg csak megbolondultam.
- Jaj, istenem, akkor csak köszönöm – motyogta zavartan, majd elengedett és feljebb lépett egy fokkal. – Ha nem haragszol, én most megyek és…
- Menj! – legyintettem, majd hátat fordítottam neki és lekocogtam a nappaliba. Ott levágtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, s próbáltam csak az előttem üvöltő készülékre terelni a figyelmemet.

2013. december 6., péntek

19. Az őrültbe kergetsz, Payne!


Aloha, sweeties!
Húhúhúhúú, csak annyit erről a részről, hogy igen komoly jelentősége lesz. Sajnálom, ez nem lett hosszú, de annál inkább eseménydúsabb. Várom a véleményeiteket megjegyzésben, illetve feliratkozni lehet! :) Köszönöm az eddigi kommentárokat, és cukik vagytok<333
Köszönöm Cintinek, és Larának a giffeket ^-^" 
U.I.: Hú, úgy emlékszem, még valaki múltkor kérte a facebook csoportom linkjét: CSOPORT KATT IDE.



LARISSA MOOR

***


- Elnézést – törtem át a tömegen lihegve. Szörnyű, ami itt megy. Az ember saját, személyes aurájába behatolnak, és egy deka levegőt sem kap a buszon, ráadásul még ülőhely sincs. Mondjuk, mit várok? Legutóbb, amikor busszal mentem egy bácsi veszekedni kezdett velem, hogy miért nem adom át az ülőhelyet az időseknek. Én teljesen megértettem az Ő szempontját is, de miért pont az én helyem kell neki, ha van még azon kívül legalább tíz?  
Fejemet megrázva húztam össze magamon őszi dzsekimet, és szaporáztam meg lépteimet. Az utcában elhelyezkedő boltokat kémleltem, hátha meglátom a Liamet rejtő lemezest. Már tényleg találkozni szeretnék vele, ugyanis megöl a kíváncsiság, hogy intézett-e valamit a börtöni látogatásommal kapcsolatban. Valahol mélyen érzem, hogy meg fogja oldani, de azért mégis izgulok. Nagyon szeretném látni apát, el akarom mesélni neki, hogy mi történt velem, min mentem keresztül, mióta száműzött ehhez a csökönyös, de mégis aranyos pasihoz. Állítom, le fog döbbenni, talán még a családból is kitagad, ha megtudja, hogy terhes vagyok. Habár, ezt a kis töredéket, ami az én családomból maradt… Nem oszt, nem szoroz az egész.
 Felnéztem az főút sarkán lévő utolsó boltra, s tétlenül megvakartam a homlokomat.  A cím, amit keresek, vagy nem létezik, vagy egy sikátorban van jól eldugva előlem.
- Lara? Te vagy az? – megugrottam a hirtelen felcsendülő hang hallatára. Tenyereimet mellkasomhoz kaptam, és úgy próbáltam úrrá lenni vadul vágtázó szívemen.
- Chad? – néztem szembe „merénylőmmel”. Ez olyan volt, mint valami szar filmben, amikor megjelenik az új szereplő, és meg akarja ölni a főszereplőt, aztán jön a megmentő, vagy nem.
- Ki más? Mit csinálsz itt? – érdeklődött mosolyogva. Szőke tincsei felzselézve álltak a feje búbján, míg szemei csillogtak. 
- Elméletileg van itt valami lemezes cucc, és azt keresem, csak nem igazán találom.
- Arra gondolsz ott? – mutatott Chad egy épület felé a túl oldalra, minek tetején egy meglehetősen nagy CD díszelgett.  Legszívesebben homlokon csaptam volna magamat kínomban. Ekkora egy szerencsétlent. Szégyenemben felnevettem, majd szólásra nyitottam volna a számat, de Chad közbeszólt.
- Minek mész oda? Segítsek esetleg valamit?
- Igazából csak… - próbáltam megszólalni, de Chad csak hadart tovább.
- Ott dolgozom, és..
- Na, állj! – emelkedett meg a hangom meglepettségemben. – Te ott dolgozol?
- Igen, már vagy fél éve. Egészen jól fizetnek – bólintott továbbra is vigyorogva. Hogy tud ez a fiú ennyi ideig mosolyogni? Nem fél, hogy egyszer úgy marad? – De Lara, mit akarsz itt?
- És van egy új alkalmazottatok, nemde? – kaptam a lehetőségen azonnal. Tudatában voltam annak, hogy kérdezett valamit, de inkább úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Sokkal fontosabb, hogy én válaszokat kapjak.
- Van!  Jó fej fickó. Liamnek hívják, és…- itt, mintha kikapcsoltam volna. Chad csak mondta és mondta az információkat, be nem állt a szája. Legszívesebben felpofoztam volna, hogy hagyja már abba.
- Remek – állítottam le végül. – Vigyél oda hozzá.
- Miért? Ismered valahonnan?
- Igen, van némi közös múltunk – feleltem elég éllel a hangomban. Chad felhúzta szemöldökét, majd mély levegőt vett.
- Valami ex-pasid, vagy micsoda? – faggatott ismét. Nem elég, hogy a suliban ezt csinálja, még most is. Annyira, de nem tartozik rá az életem. – Várjunk csak… Te tőle vagy terhes?
- Mi? Dehogyis! – vágtam rá reflexből. Megrémültem és egyben megdermedtem. Tenyerem izzadni kezdett, míg erősen az ajkaimba haraptam. Ennyire nyilvánvaló lenne ez Liammel kettőnk között? 
Az életben nem gondoltam volna, hogy valaki rájöhet. Jó, jó letagadtam, de talán túl gyorsan, ami feltűnhetett Chadnek. Hogy jutott ez eszébe egyáltalán? Elképzelhető volt, hogy Diana mondjuk rájön, hogy mi a szitu, de az, hogy egy még igazán idegen fiú… 
Félek Chadtől, de komolyan. Mi lesz, ha másra is rájön? Például arra, hogy Liam azt hazudta az osztályfőnökünknek, hogy az unokatestvérem, Dianának meg azt, hogy a pasim? Ó, ez egyre komplikáltabb. Mindegy, ha helyzet lesz, akkor nevet váltok és elköltözöm.
- Rendben… - rázta meg tétlenül a buksiját Chad, majd elindult az üzlet irányába. 
Odaérve benyitott a helységbe. 
- Liam! – rikkantotta, mire a pult mögül kikukucskált az említett. – Van itt valaki…
- Lara! Hát idetaláltál? – Arca felderült, ajka fölfelé görbült. 
- Nem. Eltévedt az utcasarkon. Én szedtem össze – köhögött jelentőségteljesen Chad. Ú, ez kínos lesz, úgy érzem.
- Ő, ezt hogy értsem? – pillantott rám, majd Chadre. Jézusom! Ne már. Ez vér ciki. – De, hé, ti ismeritek egymást? – Ó, jaj! Ez az a bizonyos elkerülendő kérdés. Szívem szerint benyögném, hogy nem ismerem ezt a szőkét.
- Hát, ami azt illeti, titokban járunk!  - kuncogott fel Chad, majd közelebb lépett hozzám. Le kellett volna kamerázni Liam arckifejezését. Legalább tíz érzelem suhant át egyszerre az arcán, míg ajkai fokozatosan nyíltak szét.
- Mi van? De mégis mióta?  - döbbent tekintete a lelkemig hatolt. Tátott szájjal meredtem egy ideig Chadre, majd nemes egyszerűséggel elléptem mellőle.  Fintorogva pillantottam rá, azután pedig Liamre. Tényleg el tud képzelni egy ilyen oldalán? De ne már! Ez most szíven ütött.
Amúgy sem bukom a szőkékre.
- Csak szóra… – szólaltam volna fel, de Chad megint a szavamba dumált. Komoly késztetést érzek, hogy pofán vágjam.
- Több mint három hete. – Persze Chad, tedd csak tönkre a Liammel való kapcsolatom. Végre volt némi nyugalom, erre…
- Ennyire nehéz lett volna erről tájékoztatni engem? – förmedt rám, majd se szó se beszéd távozott.
Ne, csak ezt ne! Rémületemben tenyeremet pofimhoz szorítottam, majd egy gyilkos pillantást küldtem Chad felé, s Liam után rohantam. Az üzletből kilépve jobbra és balra néztem, de Liam, mintha felszívódott volna.
Remegve siettem a buszmegállóba, és kezdtem vizslatni a menetrendet. Utol kell érnem Őt! Nem veszíthetem el most, mikor már rendeződtek köztünk a dolgok, egyszerűen nem bírnám elviselni, ha újra összetűzésbe kerülnénk.
Alig néhány perc elteltével a jármű megérkezett. Megvettem a jegyemet, majd helyet foglaltam egy néni mellett. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és magamban imádkoztam, hogy otthon találjam Őt. Beszélnem kell vele, és megmondanom neki, hogy Chad csak viccelt. 
Na de álljon meg a díszmenet! – fogalmazódott meg agyamban a gondolat. – Engem miért érdekel Liam véleménye? Mi okból szaladok utána? Miért fájt ennyire, ahogy gyönyörű barna íriszeivel vizslatott? Nem, nem, én nem lehetek szerelmes belé! Nem… egyszerűen csak vonzódom hozzá, mert helyes, kedves, aranyos... 
Ó, igen, minden bizonnyal a baba miatt van az érzelmi kötődés. Csak egy pillanatnyi fellángolás, ami hát, elég régóta tart. Idővel csak elmúlik. 
A tüdőmben tartott levegőt kifújva dőltem hátra az ülésen és döntöttem tarkómat a támlának, szemeimet lehunytam, és megpróbáltam semmire sem gondolni, de valahogy mindig megjelent Liam arca előttem. 
Az őrültbe kergetsz, Payne!

2013. december 2., hétfő

18. Mióta vagy Te a Larissa szeretetszolgálat tagja?


Aloha!
Húhú, ma van a szülinapom-pom-pom-pom salalalaaa. (Bocsi, bocsi, jó a kedvem, meg ezt hallgatom.) Nem kérkedni akarok, se semmi hasonló, mindössze annyit szeretnék mondani, hogy új rész, hosszabb rész, izgi rész... Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de mindenképpen a szülinapomon akartam kitenni, ha már volt rá lehetőségem! Köszönöm a megjegyzéseket, illetve feliratkozókat<33
Jó olvasást, megjegyzéseket várok!



LARISSA MOOR
***

- Liam! – fordultam a fiú felé reménykedve, miközben új szokásomat, az ujjaim tördelését folytattam. Liam fél szemmel rám pillantott, majd levette a tévéről a hangot. – Lehetne egy hatalmas kérésem?
- Mégis mennyire hatalmas, cunika?
- Még annál is nagyobb, mint amekkorát el tudnál képzelni! – bólogattam. – De azért elintéznéd nekem, nem?
- Attól függ – köhintett. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem mondanivalómba. Őszintén szólva féltem, hogy nemet mond, és elhajt, de azért titkon bíztam benne, hogy van olyan tündér, hogy végrehajtja kívánságom. 
- Igazából, én csak szeretnék találkozni apával – motyogtam csöndesen. – Nem mehetnék be hozzá látogatóba?
- Mi? – Liam szemei kikerekedtek, és úgy nézett rám, mintha fogyatékos lennék, aki most szabadult a kisegítőosztályról. 
- Kérlek szépen – nyávogtam miközben közelítettem hozzá a kanapén. Elég félreérthetően ragadtam meg bicepszét és bújtam hozzá, mint egy kiscica. – Nekem ez fontos, Liam. Cserébe bármit megteszek.
- Ú, tettél Te már eleget, Larácska – kapta rémülten pofijához tenyerét. - Megpróbálok majd tárgyalni a megfelelő emberekkel, ígérem, jó?
- Úristen! De imádlak! – Konkrétan Liam nyakába ugrottam, és úgy szorítottam magamhoz a srácot, mintha az életem múlna rajta. Szegénykém kis híján megfulladt, annyira öleltem a nyakát. De legalább érzi, hogy mennyire boldoggá tett, és észreveszi, hogy mennyire könnyen ment neki.
Egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd elhúzódtam Tőle. Liam egy összehúzott szemöldökkel meredt maga elé pár pillanatig, majd megrázta buksiját, és legyintett egyet.
- Nők! – sóhajtotta lemondóan.
Ezután nem beszéltünk. Mind a ketten gondolataink mezején szaladgáltunk, valahol másutt, jó messze a valóságtól. 
Elképzeltem, hogy újra láthatom apukámat, esetleg megölelhetem, rosszabb esetben megfoghatom a kezét. Elmesélhetem neki örömömet, bánatomat, és egyéb élményeimet. Biztos szívesen meghallgatna. Vajon hiányzom neki? Esetleg eszébe sem jutok? Mi lehet vele? Jól van?
Kérdések tömkelege jelent meg agyamban, míg végül arra a következtetésre nem jutottam, hogy biztos rossz neki nélkülem. 

***
2012.09.03.

- Figyelj, szívecském – Becézget, és becézget. Komolyan, lassan már fel sem fogok figyelni ezekre. – Ha valaki bántani mer, csak küldj egy sms-t, és helyre teszem a fazon arcát.
- Na persze – horkantam fel ingerülten. – Több mint valószínű, hogy sikerülne itt bárkit is megverned anélkül, hogy engem ki nem csapnának.
- És mi van akkor, ha iskolán kívül történik a gyilkosság egy sötét sikátorban? 
- Vámpír vagy, vagy mi a szar? – húztam fel orromat. Esküszöm, hogy Liam néha annyira gyerekes tud lenni, mint tíz kiscsoportos kétszer.
 - Aha – kacsintott vigyorogva. – Én vagyok Edward.
- Ojaj, csak el ne ájuljak. Na, hagyd ezt abba, Payne – utasítottam, miközben kezemet már az ajtóhoz csúsztattam. De ekkor, eszembe jutott, amit Liam mondott az előbb. – Te öltél már embert? – tettem fel a kérdést megszeppenve.
- Nem – rázta meg a fejét hevesen. – Viszont a szemem láttára öltek meg már embert.
- Most szívatsz. Biztos vagyok benne.
- Nem, most per pillanat nem.
- Jézusom! – emeltem vissza rá tekintetemet. – Ez azért durva.
- Á, csak hét éves voltam… – vigyorodott el kajánul. – Azt hiszem… Nem is emlékszem már. Annyi ragadt meg, hogy egy puffanás, majd egy ember eldől. Semmi extra – rántott vállat, mintha egy gyilkosság nem számítana nagydolognak. 
- Oké, ennyi elég is volt, köszönöm szépen.  Inkább megyek, és átadom magam a szenvedésnek.
- Akkor nem is akarod látni a fegyveremet? 
- Mi bajod? Na, jó, szia Liam – ezzel távoztam kocsijából, és berobogtam az iskolába, miközben valami olyasmit motyogtam, hogy „ez biztosan bolond”.
Viszont… akkor mi van, ha tényleg van pisztolya? Egyik éjjel titokban agyonlő majd, vagy mi a fene? 
A levegőt kifújva megráztam a fejemet, majd hitetlenkedve helyet foglaltam Chad mellett. A fiú rám emelte kék íriszeit, és végig mért.
- Csinos vagy.
- Én? – mutattam magamra megdöbbenve. Chad csak bólintott, majd elmosolyodott. – Hát oké.
- Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? Larissa! – görbült fölfelé Leah szája. Szinte láttam magam előtt, ahogy agyában forognak a kerekek, s töri azt, hogy mit vágjon ma hozzám, hátha felvágom az ereim pár nap múlva.  –Azt hittem a tegnapi után még az iskolából is elmész. Megleptél. Csalódtam benned, kis kurva.
- Még mindig nem értem, hogy mi közöd Lara magánéletéhez – kulcsolta össze kezeit Chad, miközben a padra helyezte őket, és úgy nézett fel Leah barna szemeibe.
Valaki mondja meg legyen szíves, hogy Chad mi okból áll mellettem?! Nem mintha nem esne jól, hogy megvéd, de akkor is. Mikor lettünk mi ennyire jóban?
- Közöm? Hát több mint neked. – húzta gúnyos mosolyra a száját a lány, majd folytatta. – Csak úgy mellékesen, újfiú, mióta vagy Te a Larissa szeretetszolgálat tagja?
- Mióta rájöttem, hogy ki is a ribanc igazándiból – villantotta ki Chad mind a harminckét fogát, úgy nevetett Leah pofájába.
Hm, nem is olyan rossz fej. Ha így folytatja, még jóban is lehetünk. Minden esetre adósa maradok. Miattam utáltatja meg magát az osztálytársainkkal, ezért úgy érzem, nagy árat kell még fizetnem Chadnek.
-  Érdekesen ítéled meg az embereket – fordult el Leah sértődötten, majd odébbállt. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, ugyanis sosem voltam a viták fő részvevője. Mindig a sarokba meghúzódva követtem figyelemmel a történéseket. Habár, ha jobban belegondolok, Liammel mindig szívesen álltam le egy-egy szópárbajra, hiszen imádom a frappáns válaszait, no meg, úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném, eközben pedig csak pár hónapja. 
Milyen érdekes, hogy két személy egymáshoz való viszonyulása, mennyire gyorsan változik, nemde? 
Amikor beléptem Liam Payne házába, egy nagyképű, arrogáns bunkónak néztem, aztán elkezdtem megismerni… Rájöttem, hogy a lelke mélyén egy kimondottan aranyos, jóképű, és rendes kicsit sem hétköznapi srác lakozik. 
- Mindig ennyire utálatosak voltak veled? – rántott vissza Chad hangja a valóságba. Hú, kezdek félni magamról, az állítólagos „unokatestvéremről” fantáziálgatok. Fantasztikus, Lara, mondhatom! 
- Dehogy! Csak tudod, milyenek az emberek. Amint találnak valami kivethetőt, azonnal megteszik, ha nem bántotta őket az ember, ha nem. Gondolom, majd hozzászokom ehhez is.
- Ja, értem. De, Larissa, ez annyira nyomorúságos. Hagyod, hogy porig alázzanak?
- Muszáj Larissának hívni? Nevezz Larának – szóltam rá azt hiszem eléggé kedvesen, már, ami tőlem tellett. – És tudom, de a helyzetem romlik, ha visszabeszélek. Ha látják, hogy szarok a sértéseikre, egy idő után csak abbahagyják. 
- Vagy nem… - vágta rá azonnal. – És rendben, Lara…
- Mindegy, én nem tudom, majd meglátjuk – ráztam meg kobakomat hitetlenkedve. Úgy látszik Chad is elég makacs személyiség, mint jó magam. – Mi lenne, ha mesélnél kicsit magadról? – dobtam fel egy új témát. Már tényleg semmi kedvem sem volt az előzőt vitatni. Az én dolgom, és kész, ráadásul utálom, ha beleszólnak a dolgaimba.
- Ahogy akarod, Lara – hangsúlyozta ki külön becenevem. – Chad vagyok, tizennyolc éves, nemrég költöztünk ide a meleg Arizónából. Nem mondom, hogy legnagyobb örömömre, mert imádtam a folytonos napsütést. 
- Akkor minek jöttetek Angliába? Hisz’ az ország szinte már arról híres, hogy rengeteget esik.
- Mert apám itt kapott munkát – görbült felfelé Chad szája. Hihetetlen mértékű szeretettel beszélt az édesapjáról. Valószínűleg közel állnak egymáshoz. Önkéntelenül is, de ajkaim legörbültem, és lehajtottam a fejemet. Próbáltam leplezni, mekkora mértékű szomorúságot kelt bennem ez az egyszerű kifejezés. Apa…
- Valami rosszat mondtam?
- Ó, ja, dehogyis – villantottam egy hamis mosolyt. Nem kell tudnia, mi van az enyémmel, nem rá tartozik. Jobb lesz, ha eljátszom, hogy minden rendben, gondoltam. – Csak észrevettem, hogy milyen szeretettel beszélsz apádról, nagyon szeretheted.
- Ennyire látszik? – sóhajtott fel reményt vesztve. – Csak Ő maradt nekem, miután anyukámat elvesztettem tizenkét éves koromban. – Rákaptam a tekintetem. Szemöldököm legalább két centit emelkedett. Lehet, valami különleges képességem van, de hogy tudom kifogni az összes olyan srácot, akinek nincsen anyja? Avagy már a sors küldi felém őket, hogy még jobban megkeserítse, a már így is szürke hétköznapjaimat.
- Sajnálom. – Erősen ajkamba kellett harapnom, hogy ellenálljak a kigördülni készülő könnycseppjeimnek. Körmeimet karomba vájtam, és mélyeket lélegeztem. Nem fogsz sírni, nem fogsz sírni… - kántáltam magamban eszeveszettül.
- Ugyan – rázta meg buksiját továbbra is mosolyogva. – Dehogy sajnálod. Az ilyet lehetetlen átérezni.
- Tényleg? Ha egy kicsit is ismernél, tudnád, hogy mennyire áttudom.
- Lara, nem akartalak megbántani, de ha nem vetted volna észre, éppen azon vagyok, hogy megismerjelek.
- Akkor meg ne mondj ilyeneket! – Ezzel pedig a beszélgetésünk lezárult. A terembe elkezdtek beáramlani az emberek, és elfoglalták szokott helyüket, míg a jelző csengő hangosan felsikoltott.

LIAM PAYNE
***

Szörnyű szenvedéseim közepette kaptam a telefonomat kezembe, és tárcsáztam Lara számát. Elég kínos, de muszáj vele közölnöm, hogy ma nem tudok érte menni. Végre, két év után sikerült egy elég jól fizető állást szereznem egy lemezboltban. Úgy érzem, már végképp itt volt az ideje, hogy dolgozni menjek. Sokáig halogattam, hátha rám szakad egy konténer pénz, de mióta megtudtam, hogy Lara babát vár, rájöttem, hogy itt kell meghúzni a képzeletbeli határt, majd elmenni, és csinálni valami hasznosat.
- Halló. Liam, mit akarsz? – hallottam meg Larácska hangját a vonal végén.
- Szervusz, életem! – feleltem. – Akadt egy kis probléma.
- Gyorsan mond, mert mindjárt kezdődik a második órám.
- Igen, bocsánat, csak az van, hogy nem fogok tudni érted menni.
- Miért? Ne szórakozz velem!
- Mert ma van az első napom az új munkahelyemen.
- Mi? Te dolgozni mész? Ezt miért nem mondtad eddig?
- Majd, ha hazaérsz, és én is.. – Próbáltam volna befejezni mondatomat, de Larissa szavamba vágott.
- Mégis mikor fogsz hazaérni?
- Olyan este öt körül – hunytam le szemeimet, és könyökömmel a térdemre támaszkodtam.
- És hol fogsz dolgozni?
 - Egy lemezboltban, a belvárosban.
- Oké, smsben küldd el a pontos címet, és suli után odamegyek, mert…uh, mennem kell. – suttogta, majd a vonal megszakadt. Szemeim felpattantak, ujjaim pedig ökölbe szorultak. Kisebb légző gyakorlatot végezve pötyögtem be a címet rejtő sms-t, majd nyomtam a küldés gombra. Ellenőrizni akar, vagy mi?