04. A látszat néha csal.

Aloha!

Sajnálom, ezt a rengeteg kihagyást, de komolyan... Nagyon elfoglalt voltam a másik blogomon zajló novellaversennyel. tudom, gyenge érv, de ez van. Most van rész, ami nem valami hosszú, és nem is a legizgalmasabb, de a következő fejezet... Csak várjátok ki! :)

Köszönöm a sok olvasót, illetve a tetszikeket, és megjegyzéseteket! Nagyon jól esik, amiket írtok! :)
Mint láthatjátok, a szombati fejezetek érkezése nem jött be, egyszer sem sikerült szombaton feltenni, ezért úgy döntöttem, mindig 5-6 naponta lesz rész, de majd kiírom a csoportba mindig.
Új bétám lett, Natalie Moonlight személyében.  

LARISSA MOOR

 Mély sóhaj kíséretében rogytam le újdonsült ágyamra, s kezdtem felhúzni a huzatokat a párnára, majd a takaróra, miközben azon tanakodtam, hogy miért pont én kerültem ilyen szar helyzetbe. Amikor elkészültem az ágyneműt csak hanyagul szanaszét hagytam a fekvőhelyem végében, s feltérképező túrára indultam a szobában.Végigsimítottam ujjammal a polcokon, melyek még magányosan búslakodtak a babarózsaszín falon, a szekrényen, ami üresen tátongott, s várta, hogy valaki belepakoljon.  

Erről jut eszembe. Nekem itt egy darab tiszta ruhám sincs! Fejemhez kapva fordultam körbe a még igen lakatlan helységben. Ez lehetetlen.  Ilyen is csak velem eshet meg. 

Kezemet tördelve siettem ki a nappaliba, hogy minél előbb közölhessem Liammel kiegészítőim hiányát. 

Körbejártam az egész házat, de sehol nem leltem meg a barna hajú, nagyképű tulajdonost. Idegesen trappoltam fel a lépcsőn, és kopogtattam ajtaján.

- Megint mi a fene bajod van? – rántotta fel a sötétbarna fadarabot. Á, szóval itt bujkál!

- Kellenének a ruháim – közöltem bőszen bólogatva. – Nekem itt nincsenek holmijaim. Minden otthon maradt! – magyaráztam kétségbeesetten.

- Mennyi gondod van neked is. Nők! – forgatta szemeit, majd hüvelyk, s mutatóujjával az enyhén borostás állát kezdte simogatni. – Nem mehetünk oda, még nem. – Szinte láttam, ahogy kobakjában gondolatmenetek ezreit futtatja le, de megoldást nem talál. Nem jelenik meg kis villanykörte a feje fölött, sőt inkább fekete felhők gyülekeznek ott. 

- Találj ki valamit! Most! – utasítottam, majd karomat kényelmesen összefontam a melleim alatt. 

 - Mi lenne, ha ideiglenesen elmennénk, és vásárolnánk neked pár dolgot, aztán napok múlva visszamegyünk édesapád házába, és elhozunk mindent, amit tudunk. Áll az alku?

- Persze – bólintottam magabiztosan. Ez nem is volt annyira nehéz. Azt hittem tiltakozni, ellenkezni, dühöngeni fog, erre kiderül, hogy felnőtt módjára, okosan cselekszik. 

- Előre leszögezem, hogy nem fogom megvásárolni neked az egész plázát! – jelentette ki.

- Előre leszögezem, hogy utálok vásárolni – villantottam felé egy gúnyosnak nevezhető mosolyt.

- Micsoda? Milyen lány vagy Te? – tátotta el a száját. Meglepődtél, ugye Payne? Nem számítottál rá, hogy ez lesz a válasz. Gondoltam. 

- Pont olyan – feleltem némi sértettséggel a hangomban. 

- Ez tetszik – mormolta csöndesen, mintha nem akarná, hogy meghalljam. Tartogatok még meglepetéseket neki, ne aggódjon. 

Vigyorogva követtem őt ki a lakásból, át a kerten, hol a madarak vidáman csiripelték szokásos nótájukat, míg a fák lombjait mókásan meglebegtette az enyhe szél. 

Liam feltehetőleg a garázs előtt állt meg, majd egy kulcscsomót húzott elő a zsebéből, és kinyitotta a hatalmas zöld színű ajtót. 

Belépve a kicsiny épületbe, szemeim kétszeresükre kerekedtek a fekete Range Rover láttán. Ilyennel csak a nagyon tehetős emberek járnak, nem? Honnan volt neki ennyi pénze? Ilyen, s ehhez hasonló kérdések keringtek agyamban, míg Liam meg nem rántotta az anyósülés felőli nyitókát, és be nem tessékelt kocsijába.

Liam is behuppant mellém, majd bekapcsolta a biztonsági övét, s rálépett a gázra. Ijesztő ez az ember. Ki azaz idióta, aki a garázsnak mind két végére tesz egy kijáratot? Hát persze, hogy Liam Payne. Félek attól, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kisebb meglepetéseket fog okozni neki, hanem Ő is nekem.

Liam rákanyarodott az országútra, majd a gázra taposva préselt engem az ülésbe.

- Meg akarsz ölni? – visítottam rémültem, mire Payne rám kapta csillogó barna íriszeit, s egyszerűen csak elmosolyodott. 

Ja, szerintem is felettébb mulatságos, hogy egy rossz mozdulat, esetleg figyelmetlenség, és már halottak vagyunk. Köszönöm, én ebből nem kérek.

- Nézd az utat! – jajveszékelve mutogattam előre, mint kinek halálfélelme van. Hm, van benne valami...

- Nézem, nyugi! Nem most tervezem a kinyiffantásod – kacagott fel jóízűen. Beverem a képét. Ez már tuti. Ilyennel nem viccelünk, ezek rohadtul komoly dolgok. Ráadásul a mai világban… Jézusom! Még egy bérgyilkosnak is lehet cuki pofija, és kiskutya tekintete. Nem, Liam nem gyilkos. Ugye? Ha gyilkos lenne, apa nem hozzá küldött volna… Vagy Ő sem tudta? Na, jó Lara! Lődd le magad – bíztattam magamat belülről. Tényleg ideje lepattannom erről a témáról.

Kitágult pupillákkal pillantottam felé előző gondolatmenetem hatására. De mi van, ha…? 

- Mit nézel ennyire rémülten? – húzta fel íves szemöldökét, míg egy pillanatra felém kukkantott. 

- Majmot! - feleltem kicsit felnevetve. 

- Kis humor Harold – húzta fel az orrát, s mintha kicsit a nyelvét is kinyújtotta volna.

- Jaj, mondták már – legyintettem. 

Az út további része szavak nélkül telt. Beállt a nyugalmas csend, melyet nem neveznék feltétlen kínosnak, nem éreztem úgy, hogy bármit is kéne mondanom. Mindössze Liam jelenléte idegesített egy kicsit, de ezt lezavartam annyival magamban, hogy „majd megszokom”. 

Mihelyt leparkoltunk, már pattantunk is ki az autóból. Uh, ez mesés: Liam ugyan abba a plázába hozott, ahol délelőtt Dianaval voltam. Nagyot nyeltem, miközben azért imádkoztam, hogy Diana már rég ne legyen itt.

- Van valami baj? – húzta fel szemöldökét Liam, mire ajkaimat harapdálva pillantottam felé. – Szóval igen, na de mégis? Mi az?

- Ma délelőtt pontosan itt voltam a barátnőmmel, de amikor apu hívott, akkor faképnél hagytam. Ahogy Őt ismerem, még mindig itt ül, rosszabb esetben a boltokat járja – nyögtem ki problémámat. 

- Mekkora tragédia. Ha látod, szólj, megoldjuk! De most menj! Minél előbb haza akarok érni! – kicsit megtolt hátulról, de a lábaim nem voltak képesek mozdulni. Ekkor Liam egy igazán nagy levegőt vett, majd elkapta tenyeremet, és húzni kezdett befelé. Sietős lépteink közepette lenéztem összekulcsolt kezeinkre, majd ismét ajkaimba haraptam. Nem rossz látvány. 

Beérve az épületbe azonnal pásztázni kezdtem az elém táruló ember sereget, hátha köztük van Dia, kivel legszívesebben elkerülném a találkozást.

- Parancsolj – eresztett el, mire kezem, testem mellé hullott. – Válogass kedvedre, de csak szerényen.

***

- Larissa! – szólított Liam a nevemen, mire egy száznyolcvan fokos fordulattal ránéztem, s komor arcát látva rájöttem, hogy ideje lenne igyekeznem.

Hát igen, elragadott a hév. Ritkán, de velem is előfordulhat, nemde? Egy meglehetősen tömött szatyorral léptem ki a boltból, s nyújtottam Liam felé a hitelkártyáját. 

- Köszönöm – mormoltam, mert rendes, nagyon rendes, hogy ezt csinálja, és eltűri a válogatásom. Be kell látnom, a bunkósága ellenére, egy igen normális fiú. A látszat néha csal. 

Észrevételeim szerint a nagyképű ábrázat, mindössze egy maszk, mellyel valamit próbál elrejteni. Talán a múltjából? Történt vele valami, ami miatt ilyen lett? Óvatosan a mellettem sétáló fiúra tekintettem, s elhatároztam, ha törik, ha szakad, megtudom élete történetét. 

03. Előbb aludnék egy sertéssel, mint veled, Payne!

Aloha!

Nem igazán volt kedvem szombatig, vagy meddig várni az új rész felrakásával, ezért gyorsan csináltam internetet, és feldobom nektek most. Remélem, hogy tetszeni fog.  Köszönöm a megjegyzéseket, és a pipákat, és a rengetek feliratkozót. Wow!

Ez a 2. fejezet lesz, mert úgy döntöttem, hogy az előző két felkerült rész, mindkettő az első lesz, csak két részletben. Nos, több hozzáfűzni valóm nincs. Jó olvasást!

 Liam egy csinos kertes ház előtt állította le motorját. A barna kapun túl egy talán kétemeletes épület álldogált, körülötte csodaszép virágokkal, és gondozott fűvel. A bézs színűre festett lakás oldalán egy tengerkék csík futott körbe díszítésképp, mely kihangsúlyozta szépségét a maga módján. Ki gondolta volna, hogy egy srác ennyire gondozott életkörülmények mellett él? Azt hittem, egy londoni emeletes házban kell majd laknom, erre kiderül, hogy Liamnek gyönyörű otthona van a külvárosban.

- Bambulsz még egy órát, vagy le is szállsz? Tudom, hogy jó társaság vagyok, meg minden, de ne vidd túlzásba. Nem vagyok a pasid – jelentette ki, mintha valami gyogyóból jött barom lennék. Ha így folytatja, rohadtul nem leszünk jóban. Visszavehetne a pofájából, nem Ő szarta a spanyolviaszt.

Ezzel a két és fél mondatával, úgy felhúzott, hogy konkrétan leugrottam a motorról, a sisakot lekapva fejemről. Ekkora egy bunkót! Csak tudnám mit tettem ellene, hogy ezt kapom cserébe.

Liam nevetve pattant le a járműről, majd kulcsait előkeresve kitárta előttem a vastákolmányt, azonban mielőtt a verandára léphettem volna, majdnem elsodorva engem becsusszant elém.

Lehajtott kobakkal követtem inkább Mr. Nagyképűt, ugyanis semmilyen frappáns beszólás nem jutott eszembe. Liam szórakozottan lábával lökte be az ajtót, így kilátás nyílt a ház belsejére. 

Enyhe eper illat terjengett az előszobában. A tőlem legalább húsz centivel magasabb srác lerugta magáról sportcipőjét, de a sisakot még mindig nem vette le fejéről.

- Te egész nap ebben az izében leszel? – böktem meg hátulról a kobakján lévő műanyag bukót. – Figyelj, nem kell takargatnod magad. Apád látványától sem ájultam el, nála aztán végképp nem lehetsz rondább. Tudod, nem mindenki lehet topmodell.  – próbáltam meg visszavágni a nemrég elhangzott bántó szavaira.

- Oké, a Te kedvedért leveszem – kacagott fel. 

Még egy csöppnyi megbántottságot sem véltem felfedezni hangjában. Nehezebb lesz visszavágni, mint gondoltam.

Kezeit a sisak oldalára simította, majd leemelte magáról azt, s az előszobaszekrényre helyezte. Lelkileg már felkészültem, valami hihetetlenül csúnya látványra, de amikor felém fordult, szinte a földről kapartam össze az állam. Felnyalt haj, vizslató sötétbarna íriszek, és cuki kisfiús pofi. Nem, ez nem lehet Ő. Nem nézhet ki ennyire… ennyire… tökéletesen. Szöges ellentéte az apjának. 

Egy féloldalas, huncut mosoly jelent meg szája sarkában, majd ismét megszólalt:

- Most örülsz, kislány? – hajolt közelebb, így még nagyobb rálátásom nyílt arcára.

- Nagyon – forgattam szemeimet. – Szóval, hol is lesz a szobám? – tereltem a témát.

- Ja, hogy saját szobát akarsz? Azt hittem szívesen alszol majd mellettem.

- Előbb aludnék egy sertéssel, mint veled, Payne – vágtam hozzá, mire elvigyorodott.

- Imádom ezt a heves hanghordozásod. Nagyon jóban leszünk – röhögött szenvtelenül. Jóban? Ha nem változtat a stílusán, módomban áll meggyilkolni Őt. Esküszöm, ez egy barom.

- Ne hidd magad ennyire nagynak. Nem tudom mivel vagy több nálam, hogy kislányozz engem.

- Ó, elnézést – dugta zsebre tenyereit. – Na, jó. Akkor szerintem ideje lenne kicsit megismerkedni. Mesélj magadról, aztán eldöntjük, hogy mégis miben vagyok több, illetve kevesebb nálad.

- Én aztán nem mondok semmit. Ha ennyire érdekel, kérdezz.

- Nehéz eset vagy, és még szőke is. – mért végig elhúzott szájjal. Közel voltam hozzá, hogy lekeverjek neki egyet. 

Remekül indul a kapcsolatunk, kevesebb, mint két órája vagyunk egy légtérben, és már halálra idegesít. Mi lesz később? Ráadásul, ha belegondolok, bizonytalan ideig ezzel az Istencsapással kell együtt élnem.

- Tudod mit? Van egy ötletem – csillantak fel szemei. - Választhatsz két helység közül, ha normális felelsz minden kérdésemre.

- Jó – fontam össze karomat mellem alatt.

- Fantasztikus, akkor kövess – sasszézott be egy tágas szobába, ami valószínűleg a nappali. – Csüccs le! – huppant le az egyik fotelbe. Milyen lelkes.

Vonakodva, de én is helyet foglaltam a kanapé egyik végében, lábaimat pedig kereszteztem.

- És most?

- Hát, játszunk kérdez, feleleket! Én kezdem! Teljes neved? - Meg sem várja, míg belemegyek, már elkezdi. Fú.

- Nem tudod a nevem? – tátottam el a számat. Ez most kiverte a biztosítékot. – Larissa Moor, de a barátaimnak csak Lara.

- Oké, Te jössz, Lara – különlegesen hangsúlyozta ki keresztnevemet. A barátjának tart? 

- Családod? Mármint, apádat ismerem valamennyire, de na, érted… Anyud, tesók… – motyogtam.

- Ami azt illeti, erről nem szívesen társalgok – köszörülte meg a torkát. Elkomorodott az eddig életvidám fiú, s helyét átvette valami más, talán a szomorúság. A levegő megfagyott, még a légy zümmögését is alig lehetett hallani. 

- Miért? – érdeklődtem tovább. Nem hagyom, hogy elhallgassa. Túl kíváncsi természetű lány vagyok.

- Nem mondom meg, nem bízom benned még, ne haragudj. – harapott bele ajkaiba. - Viszont, azt mondd meg, hogy apádnak miért volt ennyire fontos, hogy ne maradj egyedül? De hát, ott van az édesanyád is, nem? Maradhattál volna vele. Csak jobb lenne, mint itt.

- Ch – nyögtem fel ellenségesen. – Ha tudni akarod, az anyámat már rég elvesztettem. Apám sem idióta, ha élne nem ülnék itt az tuti, te fasz! – Közel voltam hozzá, hogy neki essek. Tudom, hogy nem vagyok valami jó társaság, de akkor is, ilyen hamar ne akarjon kidobni, hisz’ nincs hová mennem. 

Meg persze Ő elvárja, hogy meséljek az életemről, sőt elég durva témának csapott a közepébe, de Mr. Ego nem hajlandó válaszolni, mert megbízhatatlannak tűnök.

- Oh – vakarta meg tarkóját- Hát sajnálom. Nem tudtam.

- Sajnálod? Te nem tudod milyen érzés anya nélkül felnőni.

- Ebben ne legyél annyira biztos, és kérlek, ne rajtam vezesd le a gyászodat. Nem tehetek róla, hogy elhunyt az anyukád, sőt nem is tudhattam, hogy már nem él. Neked, hogy esne, ha elkezdenélek szapulni, amiért rákérdeztél a családomra? Te is mondhattál volna nemet. Egyáltalán nem vagy köteles beszámolni nekem a kicsit sem rám tartozó dolgokról, Lara.

- Bocsánat! – hajtottam le a buksimat, mert valamennyire igaza volt. Ő tényleg nem tehet róla, én pedig gonoszul nekitámadtam.

- Jó, inkább hagyjuk. Tesód sincs ez által, igaz? - Csak bólintottam. Így is eleget tudott meg rólam, többet is, mint kellett volna.

- Gyere, megígértem, hogy választhatsz! – ugrott fel, s mint kibe újra lelket öntöttek rohant egy lépcső felé. Fejvesztve szaladtam utána, annyira gyorsan igyekezett fel a lépcsőn.  – Ez az én szobám – bökött egy ajtó felé, már az emeleten. – És akkor van itt ez – mutatott az Ő kuckójával szembeni ajtóra. – No, meg itt – sétált előre pár métert, s nyomta le a kilincset. 

- Akkor ez inkább. – forogtam körbe a rózsaszín falú helységben. 

- Oké – rántotta meg vállát, majd eltűnt.
Összehúzott szemöldökkel jártam körbe mindent. Az egyik szekrény mellett találtam egy ajtót, mely egy saját fürdőbe vezetett. Ámulva pásztáztam a tussoló után újdonsült bunkerem többi részét. Csodálatos az egész. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy fiúnak a háza ilyen szép, és gondozott lehet.

- Hoztam ágyneműt – dobta le a huzatokat az ágyra Liam.

- Köszönöm – Pillantásunk találkozott, míg zavartan el nem kaptam tekintetem. Kezdek rájönni, hogy mennyre kínos ez. Egy idegen srác idegen környezetében élek mostantól. 

- Ja, ma este átjön Amy – Vigyor fut át arcán a lány neve hallatán.

- Az meg ki?  - szökött égbe szemöldököm.

- A barátnőm – közölte haláli nyugalommal. Ez a nap, csak egyre jobb lesz! Nem csak egy nagyfejű nyomit kell eltűrnöm, hanem egy nyáladzó szerelmes csajszit is. 

02. Liam Payne!

Aloha!

El sem hiszitek mennyire röstellem, ezt a rengeteg késést. tudom, kimaradt egy rész, de táborban voltam, és semmi időm nem volt megírni. Most jutottal el odáig, hogy egy normális fejezettel tudjak előrukkolni, ami nem egy és fél oldalas. Több, mint három, és fél oldal lett, remélem nem lesz panasz. Köszönöm a rengeteg feliratkozót, és a megjegyzéseket! Annyira jól esik a sok támogatás, hogy el sem tudjátok képzelni!
Nem is magyarázok tovább! Jöjjön a fejezet! :)

U.I.: Mielőtt valaki azt hinné, hogy el vannak sietve a dolgok, előre szólok, hogy nem. eredetileg is így volt kitalálva az egész.:)

LARISSA MOOR 

 Szobámból kisurranva kistáskámat hátamra kaptam, s öles léptekkel igyekeztem a bejárat felé, ugyanis Diana bármelyik percben megérkezhet. Az előszobában lehajoltam, hogy felvegyem fehér converse cipőmet, s rohanhassak a ház elé, nehogy Diana megharagudjon. Dia elég heves természetű lány, bármi kitelik tőle. Ha nem az van, amit Ő szeretne, részéről kitör a harmadik világháború.

- Mész valahova? – Összerezzentem édesapám hirtelen felcsendülő férfias hangjára. Kiegyenesedve ráemeltem a tekintetemet, majd kitágult pupillákkal bólintottam. Próbáltam úrrá lenni hevesen vágtázó szívemen, mely majd’ ki akart szakadni a helyéről.

Utálom, amikor ezt csinálja, hisz’ tudja, elég ijedős típus vagyok. Ha előre szólnának; „Hé, most megijesztelek!”, akkor is képes lennék halálra rémülni. Ez a tulajdonságom lesz a halálom. 

- Dianaval megyek vásárolni – feleltem kissé megremegve.

Szavaim hallatára apa arca eltorzult, majd egy fintort vett fel. Hát igen, Ő sincs oda a vásárlásért, ahogy én sem. Talán tőle örökölhettem ezt is.

- Rendben. Jó szórakozást! Vigyázz magadra – nézett a szemem közé. Egy meglepő érzést véltem kiolvasni tekintetéből, ami nem más volt, mint a félelem, s ez nála nem megszokott. Apám sosem félt semmitől. – Majd találkozunk – pillantott a plafonra, majd túrt sötét hajába.  Még utoljára végig futtatta rajtam mélybarna íriszeit, majd nagy levegőt véve odébbállt. 

Pontosan olyan volt, mint ki búcsúzkodik. Szomorú arc, sóvárgó tekintet… Baj készül…

Hevesen megráztam buksimat, hogy kiverjem belőle a hülyeséget, majd táskám pántját megigazítva a vállamon elhagytam a házat.

***

Eszeveszett nyüzsgés, rohangáló emberek, vásárlásra éhes tini lányok, pénzes asszonyok, és legvégül, de nem utolsó sorban Diana.

Igen, Dia-t külön kategóriába lehetne sorolni, több mint tizenhárom centis magas sarkújával, vérvörösre kilakkozott kéz, illetve lábkörmeivel, és mély dekoltázsú ruhácskájával. 

Karján egy apró táska himbálódzik, ahogy rázza magát, hogy még vonzóbbnak tűnjön. Nincs olyan hímnemű egyed, ki elhalad mellettünk meg ne nézné magának a lány csinos kis valóját.

- Uram Isten! – kapott szájához, s odatipegett az egyik bolt bejáratához, majd miután bekukkantott, teljes testével belépett. Csillogó tekintettel pásztázta végig a helységet, majd a ruhák közé vetette magát. – Most elmegyek, és felpróbálom ezeket – rázta meg a felkapkodott cuccokat, s egy szempillantás alatt elrohant a próbafülkék felé. 

Szörnyű, borzalmas, tragikus – jobb szavakkal nem is lehetne jellemezni ezt a mai délelőttöt, és még a java itt áll előttem. Soha nem fogok hozzászokni ehhez az örült rohangáláshoz, és eszeveszett hajlamhoz, ami Dianában van. Szerintem valami betegség ez nála. Túlzottan is „költsükapénzt” kórban szenved.

-  Na? Milyen? Jól áll? – lépett be elém Dia, majd egy háromszázhatvan fokos fordulattal, ismét rám emelte kék szemeit. 

- Szerintem jó – mosolyodtam el, hátha hamarabb szabadulhatok. Nem is értem, miért mentem ebbe bele. Ja, de már emlékszem. Diana, s az eltökélt természete miatt. Ha nemet mondok, akkor is itt álldogálnék a próbafülkék mellett, és véleményezném állítólagos barátnőm gönceit.

Egy vigyor kíséretében visszaszaladt, hogy levegye a megvásárolható göncöt, majd perceken belül visszatért köreimbe. A pénztárhoz sietett, s kifizette a csodás darabot. 

Csak bámultam, ahogy egyik boltba be, majd vagy hat ruhával ki, ezután a másik boltba be, s ismét hat kellékkel jön ki. Követhetetlen tempóban haladtunk végig az összes üzleten. Egy cipőbolt sem maradhatott ki, mert Dia szerint, kihagyhatatlan ajánlatok, és ötven százalékos leértékeléskor nem szabad elhalasztani semmit sem. 

Már délután egy óra is elmúlt, mikor Diana lerogyott az egyik padra a bevásárlóközpontban, majd a tüdejében tartott levegőt kifújva felém fordult.

- Szerintem remek vétel volt minden – lengette meg kezében tartott zacskókat. – Hm, éhes vagyok. - Gyors témaváltás… De már ideje lenne ehhez is hozzászoknom. Egyik percben még arról beszélünk mit vett, másikban már a kajáról társalgunk.

- Menj, vegyél valamit enni. Megvárlak itt a csomagjaiddal – dőltem hátra a padon, s kulcsoltam össze a kezeimet.

- De arika vagy – pattant fel, és már itt sem volt. Arika vagyok, micsoda fantasztikus jelző, ez remek. Arika… Nem, hogy legalább annyit mondana, hogy köszönöm, hogy elkísértél erre a több órás túrára, esetleg nagyon rendes vagy Lara, hogy itt vagy… Nem. Én csak simán arika vagyok. 

Gondolataimból a zsebemben megrezdülő telefonom szakított ki. Szemöldök felhúzva nyúltam érte, hogy megbizonyosodjam róla, nem képzelődöm. Engem apán kívül soha senki nem keres, Ő pedig általában ilyenkor meglehetősen elfoglalt. 

SMS-em érkezett - állapítottam meg magamban. Érdeklődve húztam végig az ujjam a képernyőn, hogy megtudjam, ki keres.
Az üzenet apától jött. Ez furcsa, apa sosem ír nekem üzenetet.

„Larissa, a lehető leggyorsabban igyekezz az utcánk végében lévő buszmegállóhoz! Sürgős! „ 

Szemeim elkerekedtem, arcom elfehéredett, még levegőt is elfelejtettem venni. A megérzésem bejött; Baj közeleg. 

Mobilomat zsebembe mélyesztettem, s körülnéztem, vajon merre lehet az éhenkórász. Legnagyobb szerencsémre, éppen az egyik közeli hamburgerestől sétált ki egy jól megpakolt hamburgerrel. 

- Dia, hatalmas probléma lenne, ha lelépnék? Fontos dolgom lenne – hoztam fel pofátlanul a javamra szolgáló témát. Nem tehettem mást. Ha megbántom, ha nem, én most elhúzok innen. Apa mindenkinél fontosabb. Nem bírnám elviselni, ha elveszteném Őt is.

- Komolyan itt hagynál? – tátotta el száját sértődötten, mint egy óvodás. 

- Sajnálom, de rohannom kell – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, majd sarkon fordultam, és otthagytam Dianat mindennel együtt. 

  A plázából kiérve a legközelebbi buszmegállóhoz mentem, hogy megnézzem, mikor érkezik a következő busz. Mosolyogva nyugtáztam, pár perc és itt lesz. S, ha a szerencse továbbra is kísér, akkor nem lesz dugó, szép tiszta lesz az út, s hamar odaérhetek a megadott helyszínre.

Előre-hátra dülöngélve, türelmetlenül vártam a tömegközlekedési jármű érkezését, mely talán tíz minutummal buszmegállóhoz érkezésem után jött. Fizettem, majd a busz hátsó ajtajához mentem, s ott megkapaszkodtam az egyik korlátban.

Erőteljesen nyomtam meg a leszállásjelző gombot, méterekkel a kijelölt megálló előtt. Már messziről felfedeztem egy kapucnis alakot a várakozó falának dőlve. Valószínűleg apukám lesz az.

Leléptem a „gép” lépcsőjéről, s egyenesen a fekete kabátos személyhez igyekeztem. Nyáron pulóvert venni, igen, ez biztos az én apám.

- Végre! – szidott meg felelősségteljesen. – Lara, azt mondtam siess!

- De, én…

- Nem érdekelnek a kifogások! – vágott szavamba türelmetlenül. – Azonnal beszélnünk kell!

- Hát beszélj! – tártam szét a karjaimat.

- A rendőrség fülest kapott. Minden egyes pillanatban, bárhova nézek egy rendőrautó megy el a házunk előtt, s itt az utcánkban is. Az egész lakásunkat feldúlták, nyomokat keresve, és minden bizonnyal találtak is.

- Tessék? – Hangom legalább két oktávval megemelkedett az előbb hallottak miatt. A szavak nem nyertek értelmet agyamban, csak álltam megkövülve apa előtt, s hallgattam mondandóját.

- Az a helyzet, hogy menekülnöm kéne. Legalább Afrikáig kéne rohanom, hogy ne kapjanak el, viszont ennek semmi kibaszott értelme nem lenne – fejezte be idegesen.  – Larissa, kénytelen vagyok feladni magam. Ha ezt megteszem, akkor téged is megóvhatlak, és lehetőleg kevesebbet fogok egy cellában dekkolni.

- Nem teheted – motyogtam elfúló hangon. – Nem hagyhatsz egyedül! – torkomban gombóc nőtt, alig fértek ki ajkaimon a hangok. Féltem, hogy ez lesz. Nem csinálhatja velem! Nem! Kezeimet számhoz kaptam, hogy elfojtsam kitörni készülő zokogásom, azonban semmit nem értem el hasztalan mozdulatommal. Arcomon sós könnycseppek gurultak végig, majd a pólómra hullva váltak semmivé.

A szemébe néztem. Sajnálkozva vizslatta arcomat, mintha csak pár napra menne el.

- Kérlek ne! – Hirtelen felindulásból vágódtam neki, s öleltem át gyenge karjaimmal erős testét. – Apa, kérlek ne – szinte már esdekelve könyörögtem. 

- Lara, hagyd ezt abba! – tolt el magától. – Még nem fejeztem be. Mindent elintéztem. Jó helyre kerülsz. 

- Hova akarsz küldeni? – szipogtam gyerekesen.

- Tudod, van Jack Payne… - kezdett magyarázni, de szavába vágva tiltakoztam.

- Nem fogok egy bűnözővel egy házban lakni!

- Miért, eddig nem azt tetted?

- De Te más vagy – pislogtam kislányosan. Ebben igaza van, Ő is egy mocskos bűnöző, de mégis az édesapám, az egyetlen élő rokonom! 

- Örülök, hogy így látod, de befejezhetem? – bólintással feleltem.

- Szóval, Jack Payne-nek van egy fia. Ő 21 éves. Saját lakása van, és teljesen tiszta. Nem élt még sosem bűnben, legalábbis Jack ennyit mondott. Felajánlotta, hogy ez a srác vigyázni fog rád, egy bizonyos ideig. Addig is lesz hol laknod. 

- De nem is ismerem. Nem akarok egy idegennel lakni! Ráadásul, Jack egy rémisztő alak, el tudom képzelni, hogy a fia milyen lehet kinézetileg.

- Larissa. Nincs vita! Bármikor megjelenhet az a fiúval. El fog vinni magához.

- És neki ebből mi haszna?

- Pénzt kapott érte. Rengeteg, pénzt. Lesz miből eltartani téged – rántotta meg a vállát, mintha csak arról beszélne, mi lesz a holnapi ebéd. Esküszöm, néha elgondolkodom rajta, hogy apám bolond. Lefizetett egy embert, hogy legyen a bébi csőszöm! De hisz, már teljes két hete tizennyolc éves vagyok, nekem nem kell dada.

 - Ott is van! – mutatott a hátam mögé apu. Egy motor zúgását hallottam, majd minden elcsendesedett. Száznyolcvan fokos fordulattal meredtem a bukósisakos fiúra, ki előttem ült egy igen nagy motoron. 

- Te lennél? – szólította meg apám a srácot.

- Liam Payne – köszörülte meg a torkát, majd kezet nyújtott neki. Apu rám emelte tekintetét, majd magához húzott. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy mentőövbe. Én ezt nem akarom! Nem teheti ezt velem! Eladott!

- Vigyázz magadra, életem! Ígérem, amint tudok, telefonálok. Most pedig, menj! – nyomott közelebb a motorhoz. 

- Ülj fel, kislány – tartott felém Liam egy sisakot. 

- Ne kislányozz – rivalltam rá szenvtelenül.

- Milyen kis vad természetű vagy! Ez tetszik.

-  Ide figyelj, Payne. Egy rossz szó, egy rossz cselekedet, ha a kicsikémnek egy haja szála is meggörbül…

- Nyugalom, Moor bácsi, vigyázni fogok rá – vihogott Liam pimaszul. Ez huszonegy éves? Inkább mondanám felelőtlen tizenhatnak.

- Le ne ess! – Apa szeme villámokat szórt, miközben minket vizuált.  Biztos vagyok benne, hogy nem akar elengedni. Legszívesebben magával vinni a sittre is, csak ne kéne elválnia tőlem. Tudom, hogy fontos vagyok neki. Bármennyire nem mutatta ki, bebizonyította!

Liam dereka köré kulcsoltam kacsóim, még egyszer édesapámra pillantottam, ki mosolyogva hátrébb lépett, s intett egyet. Liam felbőgette a motort, majd a gázba taposva elszáguldott velem: Őszintén szólva, fogalmam sincs hova. 

01. Biztos, hogy jó ötlet ez?

Aloha!

Nem is tudom, hol kezdjem. Egy röpke hét alatt, egy aprócska prológus után 18 feliratkozó, és több, mint 1000 oldalmegjelenítés? Csak szerintem fantasztikus? Nagyon szépen köszönök mindent, de tényleg! Rettentően jól esik! 

Huh, nos az első fejezet itt is van... Vegyes érzelmekkel vagyok, ugyanis ismét itt vagyunk egy kezdetnél, és a kezdetek szerintem mindig nehezek. Próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból, nos csak remélni merem, hogy tetszeni fog. Sajnálom, nem lett hosszú fejezet, de megígérem, hogy a következők minimum három oldalasak lesznek, mivel ez alig kettő. Nem szerettem volna összecsapott munkát, ezért is döntöttem úgy, hogy ez rövidebb lesz. Nem is fecsérelem tovább a szót, jöjjön a várva várt fejezet!

Puszi,
L.T.P.~

LARISSA MOOR

2012.06.14.

  Újabb fekete autó parkolt le a házunk előtt. Már megszokhattam volna, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne állnának meg itt ezzel a gépjárművel, s nem sunnyogna be a házba Jack, hogy újabb adag szállítmányt vigyen, majd áruljon a hiszékeny fiataloknak, esetleg egy buliban belecsempéssze más italába. Őszintén szólva, utálom ezt a pacákot, egyrészt mert a modora undorító, másrészt, pedig ahogy kinéz: Feje kopasz, egész karját tetoválások borítják, arca feszes, soha az életben nem láttam még mosolyogni, habár nem sűrűn találkozom vele, csak néha napján, amikor apám elfoglalt, és én nyitok ajtót.

Úgyhogy, egy tipikus bűnöző, pont, mint az apukám. Fájdalmas ezt kimondani, de így van, és talán soha nem fog ez megváltozni. 

Egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel tüdőmből, majd arcomból kisimítottam a csikiző tincseket. Felpattantam ágyamról, s elővigyázatos léptekkel haladtam a konyháig, ugyanis nem szerettem volna összetalálkozni futni Jackkel, vagy akármilyen más meglepetéssel, mert nálunk bármi megtörténhet. 

Az étkezőbe belépve a hűtőhöz mentem, ahonnan kiemeltem vajat, szalámit, és paprikát, hogy elkészítsem az uzsonnám. 

Édesapám szerint kórosan keveset eszem, ezért utasított, hogy naponta ötszöri étkezéshez kell tartanom magamat, s annak fejében, ha ez elmaradnak, hosszan tartó büntetésre számíthatok. Haragját elkerülve megadtam magamat. Mióta befejeződött a tanítás, hűségesen naponta ötször étkezem.

Dúdolgatva kentem meg a kenyeremet, majd pakoltam rá a feltétet, ezek után, pedig az asztalnál helyezkedtem el. Tányéromat hanyagul csak ledobtam, a táplálékot pedig a számhoz emeltem.

Elkalandozva gondolataim tengerében majszolgattam szendvicsemet, míg el nem fogyasztottam. Étkezésem befejeztével egy pohárba friss hideg vizet töltöttem, s fenékig lehajtottam. Ezután már csak a mosogatás maradt hátra, mit hamar megoldottam azzal, hogy a tányért, és a poharat is csak bevágtam a mosogatógépbe.

Épp indultam volna vissza kuckómba, amikor apám idegesen, engem majdnem elsodorva rontott be a konyhába, majd a hűtő ajtaját szinte letépve rántotta azt ki, s kapott elő belőle egy üveg sört. Érdekes, általában csak akkor iszik, ha valaki nagyon felcseszi az agyvízét, úgyhogy hatalmas probléma lehet.

- Baj van? - szólítottam meg, mire fejét felém kapta, s szikrázó éjfekete szemeit rám emelte. Valóban rettentő paprikás volt, konkrétan gyilkolt tekintetével. Ilyenkor mindig megijedek tőle, habár tudom, engem sosem bántana, na de mégis, mi van, ha egyszer elborul az agya az alkohol hatására? 

Nem mintha alkoholista lenne, de elég elővigyázatos személy vagyok, szeretek mindig előrébb járni egy lépéssel másoknál.

Erőteljesen lecsapta az étkezőasztalra a sörös dobozt, zakóját levette, s székének hátuljára akasztotta, majd torkát köszörülve lecsüccsent.

- Lara, gyere, ülj le, és beszélgessünk kicsit – felelt csöndesen, majd egy újabb korty sört hörpintett le. Vonakodva ugyan, de leültem a vele szemben lévő székre kezeimet a fatákolmányra támasztva. – Payne ismét elbaszta – motyogta némi éllel a hangjában.

- Mégis micsodát? – nyeltem egy nagyot, mire hajába túrt, ezzel is megvárakoztatva engem.

- Jack, nem adott el mindent, csak a cucc felét. Egyre szerencsétlenebb az a balfék. Ha így folytatja jövő hónapban éhen halunk.

- Ezer elmondtam már, hogy keress egy tisztességes munkát.

- Larissa, felfogod, hogy büntette előéletű vagyok? Sehova nem vennének fel! – emelte meg a hangját, miközben beszélt.

- Nem csak előéletű, most is bűnben élsz.

- Majd elmegyek gyónni a kedvedért, jó? – forgatta szemeit, majd újra mérgesen pillantott felém. – Hagyjuk ezt, jó? Tudom mi a véleményed, kislányom, de nem tudok tenni ellene, és ezzel Te is tisztában vagy szerintem.

- Lehet – támaszkodtam meg kézfejemen. – Inkább térjünk a tárgyra.

- Rendben – vett nagy levegőt. -  Nem szeretném, ha úgymond „csődbe menne” az üzlet, ezért egy nagyobb kaliberű buliba szálltam be. Az elkövetkezendő hetekben több idegen ember is meg fog fordulni házunk tájékán, ezért szeretném, ha vagy a szobádban lennél, vagy messze a háztól. Értve? Nem akarom, hogy találkozz velük, se hogy bajod essen. Ezek nem kispályás alakok lesznek, mint Jack Payne! 

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – hajoltam előrébb pár centivel édesapám nyugtalanító szavaira.

- Igen, jelen esetben, a legjobb – bólintott magabiztosan, majd újra szájához emelte italát, s miután kiitta tartalmát egy kezével összepréselte a műanyagot. – Lara, Te ezen ne stresszeld magad. Egyáltalán nem is tartozik rád, csak azért mondtam el, hogy tudd, mi fog következni a jövőben.

- Ahogy érzed – válaszoltam semleges hangsúllyal, majd lemásztam eddigi helyemről, s hitetlenkedve indultam saját zúgom felé, egyedül hagyva apámat. Beérve oda hasra vágtam magamat az ágyon, s fejem alá egy párnát gyűrtem. hogy kényelmesen feküdjek. 

  Azért viharoztam el, ennyire hirtelen, mert nem akartam tovább hallgatni a következőket: „Nem rád tartozik, ne üsd bele az orrod, Te vagy a gyerek, én a szülő.”

Ha számolnám, mennyiszer tartott szent beszédet az előbb elhangzottakról, biztos, több lenne, mint hetvenkettő, rengeteget tud magyarázni. Pont, mint én.

Telefonom dallamos csörgésére kaptam fel buksimat, s csúsztam közelebb az éjjeli szekrényemhez, hogy megszemléljem, ki keres. Megmarkoltam az apró kütyüt, ám mikor a kijelző tévedt pillantásom, arcomról lefagyott a mosoly.

Diana, az állítólagos barátnőm száma villogott a képernyőn, ösztökélve engem arra, hogy minél előbb felvegyem. Fintorogva, de végül megnyomtam a fogadás gombot, s mobilomat a fülemhez emeltem:

- Hello Diana – szóltam bele a tőlem telhető legaranyosabb hangon. Hát igen, Diana egy cicababa, akinek mindene megvan. Tökéletes család, tökéletes élet, tökéletes kinézet, minden, amiről én csak álmodhatok, úgyhogy szépen kell vele beszélni.

- Lara – csendült fel vinnyogós hangja némi gúnnyal megspékelve. – Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, holnap nem kísérnél el vásárolni? Kifogytam a nyári szettjeimből, és a hétvégén már utazom Amerikába! Nem nézhetnek csövesnek!

- Persze Dia – mormogtam csöndesen. Hogy is mondhatnék nemet neki? 

- Remek! Akkor olyan délután fél kettő körül elétek gurulok. Puszi. – cuppantott egyet szájával, majd a vonal megszakadt. Ismételten egy rövid társalgás, de mondjuk mit várok Tőle? Sosem voltam a legjobb barátnője, nem is értem, hogy jutottam eszébe.

- Fantasztikus! – dobtam telefonomat magam mellé, és rogytam vissza a párnámra.

Utálok vásárolni, utálok Diana vérvörös Ferrariában utazni, és legfőbbképp utálok feltűnést kelteni, ami Dianával elkerülhetetlen. Egy unalmas délutánnak látom a távolban megcsillanó apró szikráit magam előtt.