Aloha!
Őszi szünet miatt, gondoltam, már ma hozom a friss részt! Remélem, hogy örültök. Előre szólok, hogy a történet tartogat még eléggé érdekes meglepetéseket, úgyhogy remélem, hogy továbbra is nyomon fogjátok követni:) Várom a véleményeket, megjegyzéseket, és fel is lehet iratkozni a blogra, ha tetszik! :)
LIAM PAYNE
Mintha lefagyott volna körülöttem a világ, csak álltam magam elé meredve két percig, és próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. „ A babával is minden rendben” - vízhangzott agyamban a mondat. Mindössze négy kérdésem van: Hogyan, és mikor?! Mi okból? Miért?
Végül, amikor sikerült bevésnem a tudatomba a kétségbeejtő információt megköszöntem az orvosnak a segítséget, majd beléptem a kórterembe. A szoba fehér falai meglehetősen idegenek voltak számomra, a napfény az ablakon keresztül tűzött be, még fényesebbé téve az eleve világos helyet. Az ajtót becsuktam magam után, majd egy széket húztam Lara ágya mellé, és helyet foglaltam. Larissa ajkait harapdálva fordította felém tekintetét.
- Jól vagy? – érdeklődtem egyik szemöldökömet a magasba emelve. Lara nagyot nyelt, majd válasz helyett, csak bólintott egyet. Most mi baja van? Netán megnémult? – Beszéltem az orvossal – köhintettem egyet jelentőségteljesen.
- És mondott valami… - tartott egy leheletnyi szünetet -… érdekeset?
Szóval tudja, fantasztikus, így még hatásosabb lesz, amikor ordítozni kezdek, mint egy idióta, mert valaki elfelejtette velem közölni, hogy gyereket vár. Ehhez azért pofa kell. Komolyan mondom, megáll az ész!
- Hát, ha érdekesnek nevezed azt, hogy terhes vagy! – hangsúlyoztam ki külön a „terhes” szót, mire Lara tenyereit arcához szorította, majd lábait felhúzta, és fejét térdére hajtotta.
- Én, én… nem is tudom, mit mondjak – hallottam meg visszafogott zokogását. Mély levegőt véve ültem fel mellé az ágyra és húztam magamhoz, hátha fel tudom vidítani egy kicsit. Úgy érzem, a beszélgetést, ami most következett volna, el kell halasztanunk későbbre. Vállát átkaroltam, másik kezemmel kisimítottam szeme elől a könnyes hajtincseket.
- Nem kell semmit mondanod – nyugtattam meg némiképp. – Csak nyugalom!
- De ez olyan kínos. Most biztos utálsz – emelte rám csillogó kék íriszeit, majd sütötte le őket.
- Nem utállak, csak… - sóhajtottam. – Nem egy idegentől szeretném legközelebb megtudni az ilyen dolgokat. Ez fontos. Miért nem mondtad?
- Mi van? – pislogott rám értetlenül Larissa. Szemöldököm ismét két centit emelkedett. Már én sem értem, mi a szitu. Most akkor mi a szösz történik?
- Hát, én csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el, hogy babát vársz, mert akkor… - fejeztem volna be, de Lara a szavamba vágott.
- Liam, Istenemre mondom, tíz perce tudom, hogy… hogy – Mondata keserves sírásba fulladt. Még erősebben szorítottam magamhoz, miközben zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, és odanyújtottam neki.
Akkor már mindent értek; Ő is csak ma tudta meg. Nos, akkor normális, hogy kiborult.
Akkor már mindent értek; Ő is csak ma tudta meg. Nos, akkor normális, hogy kiborult.
- Ó – Nem bírtam mást kinyögni. Még mindig úgy éreztem magamat, mintha felpofoztak volna, legalább háromszor egymás után. – De nem, még mindig nem vágom.
- Most ezen mit nem lehet felfogni? – törölte ki szeméből a könnyeket, majd kitrombitálta orrát.
- Felteszek kérdéseket, és te válaszolsz. Csak az igazat! – fogtam meg kezét, és kulcsoltam össze ujjainkat. Larissa furcsán nézett rám, mint valami bolondra.
- Oké…
- Mennyi idős?
- Orvos szerint nem sokára egy hónapos – felelt kétségbeesetten.
- Egy hónap! Jézusom! Hát, hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Egyszerűen nem hiszem el! – megállás nélkül hadartam. – Tudod, Te egyáltalán mekkora felelősséggel jár egy kisbaba? Mit fogunk vele kezdeni? Apád mit fog mondani? Engem megöl! Érted? Elvágja a torkomat.
- Dehogy vágja. – rázta meg a buksiját. – Amúgy nagyon megható kis monológ volt, de Te magad sem tudod, miről beszélsz.
- Ezt miből gondolod? Én felnőtt vagyok, Te pedig még alighogy kaparod a tizennyolc határát. Ez így nem mehet tovább! Vetesd el!
- Tessék? Majd valószínűleg Te fogod eldönteni, hogy mit csinálok a gyerekemmel. És húzz innen – lökött meg úgy, hogy kis híján kizuhantam az ágyból. Idegesen vágtam le magamat előbbi helyemre, és néztem farkasszemet Larissával.
- Akkor kérjelek meg szépen, hogy vetesd el? Lara, nem tudunk mit kezdeni egy babával. Hogy akarod felnevelni? Egy és fél hónap múlva kezdődik a suli. Tőlem pedig ne várd el, hogy a Te gyerekedet dajkáljam éjjel nappal.
- Nem fogom megölni! – ripakodott rám. – Annyira szánalmas vagy! Úgy beszélsz, mintha ez az egész, csak az én hibám lenne. Bele sem gondolsz abba, hogy Te mit csináltál! – kiabált velem megállás nélkül. Pupilláim elkerekedtek, még a szám is a földig zuhant. Mégis mi a faszomról beszél ez? Most rám akarja kenni azt, hogy valami féreg teherbe ejtette?
- Most rám fogod? – meredtem rá döbbenten. Én ezt nem bírom! Mindjárt dobok egy hátast.
- Miért mégis kire kéne?
- Arra a nyomorultra, aki ezt tette veled! – pattantam fel együltömből. Ordítottam vele, mint egy őrült. Ha ezt így folytatjuk, mindkettőnket kidobnak innen.
- Pontosan azt csinálom – suttogta elfúló hangon, mire megtántorodtam. Mégis miről dumál nekem ez? Az lehetetlen, hát mi… Nem. Ezt nem hiszem el! – Liam, nem álmodtál.
- Ne csináld már – Kobakomat tenyerembe temettem, és csak ráztam azt. Egyetlen szó, ami ebben a pillanatban az agyamban pislákolt, az a „nem” volt. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni az ismételgetését. Lehetetlen! Miért pont velem történik ez? Miért?
- Mond azt, hogy szívatsz, kérlek.
- Most azt kéred, hogy hazudjak?
- Ennél még az is jobb lenne, ha levágnák a lábaimat.
- Megoldhatjuk! - fonta keresztbe karját Lara a melle alatt, miközben kihívóan pislogott rám. Én menten infarktust fogok kapni ettől a nőszemélytől. Larissa Moor lesz a halálom, ez már biztos!