2013. október 29., kedd

12. Larissa Moor lesz a halálom, ez már biztos!


Aloha!
Őszi szünet miatt, gondoltam, már ma hozom a friss részt! Remélem, hogy örültök. Előre szólok, hogy a történet tartogat még eléggé érdekes meglepetéseket, úgyhogy remélem, hogy továbbra is nyomon fogjátok követni:) Várom a véleményeket, megjegyzéseket, és fel is lehet iratkozni a blogra, ha tetszik! :)

LIAM PAYNE 



  Mintha lefagyott volna körülöttem a világ, csak álltam magam elé meredve két percig, és próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. „ A babával is minden rendben” - vízhangzott agyamban a mondat. Mindössze négy kérdésem van: Hogyan, és mikor?! Mi okból? Miért? 
Végül, amikor sikerült bevésnem a tudatomba a kétségbeejtő információt megköszöntem az orvosnak a segítséget, majd beléptem a kórterembe. A szoba fehér falai meglehetősen idegenek voltak számomra, a napfény az ablakon keresztül tűzött be, még fényesebbé téve az eleve világos helyet. Az ajtót becsuktam magam után, majd egy széket húztam Lara ágya mellé, és helyet foglaltam. Larissa ajkait harapdálva fordította felém tekintetét.  
- Jól vagy? – érdeklődtem egyik szemöldökömet a magasba emelve. Lara nagyot nyelt, majd válasz helyett, csak bólintott egyet. Most mi baja van? Netán megnémult? – Beszéltem az orvossal – köhintettem egyet jelentőségteljesen.
- És mondott valami… - tartott egy leheletnyi szünetet -… érdekeset?
Szóval tudja, fantasztikus, így még hatásosabb lesz, amikor ordítozni kezdek, mint egy idióta, mert valaki elfelejtette velem közölni, hogy gyereket vár. Ehhez azért pofa kell. Komolyan mondom, megáll az ész! 
- Hát, ha érdekesnek nevezed azt, hogy terhes vagy! – hangsúlyoztam ki külön a „terhes” szót, mire Lara tenyereit arcához szorította, majd lábait felhúzta, és fejét térdére hajtotta. 
- Én, én… nem is tudom, mit mondjak – hallottam meg visszafogott zokogását. Mély levegőt véve ültem fel mellé az ágyra és húztam magamhoz, hátha  fel tudom vidítani egy kicsit. Úgy érzem, a beszélgetést, ami most következett volna, el kell halasztanunk későbbre. Vállát átkaroltam, másik kezemmel kisimítottam szeme elől a könnyes hajtincseket. 
- Nem kell semmit mondanod – nyugtattam meg némiképp. – Csak nyugalom!
- De ez olyan kínos. Most biztos utálsz – emelte rám csillogó kék íriszeit, majd sütötte le őket.
- Nem utállak, csak… - sóhajtottam. – Nem egy idegentől szeretném legközelebb megtudni az ilyen dolgokat. Ez fontos. Miért nem mondtad? 
- Mi van? – pislogott rám értetlenül Larissa. Szemöldököm ismét két centit emelkedett. Már én sem értem, mi a szitu. Most akkor mi a szösz történik? 
- Hát, én csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el, hogy babát vársz, mert akkor… - fejeztem volna be, de Lara a szavamba vágott.
- Liam, Istenemre mondom, tíz perce tudom, hogy… hogy – Mondata keserves sírásba fulladt. Még erősebben szorítottam magamhoz, miközben zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, és odanyújtottam neki.
Akkor már mindent értek; Ő is csak ma tudta meg. Nos, akkor normális, hogy kiborult. 
- Ó – Nem bírtam mást kinyögni. Még mindig úgy éreztem magamat, mintha felpofoztak volna, legalább háromszor egymás után. – De nem, még mindig nem vágom.
- Most ezen mit nem lehet felfogni? – törölte ki szeméből a könnyeket, majd kitrombitálta orrát. 
- Felteszek kérdéseket, és te válaszolsz. Csak az igazat! – fogtam meg kezét, és kulcsoltam össze ujjainkat. Larissa furcsán nézett rám, mint valami bolondra. 
 - Oké… 
- Mennyi idős?
- Orvos szerint nem sokára egy hónapos – felelt kétségbeesetten. 
- Egy hónap! Jézusom! Hát, hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Egyszerűen nem hiszem el! – megállás nélkül hadartam. – Tudod, Te egyáltalán mekkora felelősséggel jár egy kisbaba? Mit fogunk vele kezdeni? Apád mit fog mondani? Engem megöl! Érted? Elvágja a torkomat.
- Dehogy vágja.  – rázta meg a buksiját. – Amúgy nagyon megható kis monológ volt, de Te magad sem tudod, miről beszélsz.
- Ezt miből gondolod? Én felnőtt vagyok, Te pedig még alighogy kaparod a tizennyolc határát. Ez így nem mehet tovább! Vetesd el! 
- Tessék? Majd valószínűleg Te fogod eldönteni, hogy mit csinálok a gyerekemmel. És húzz innen – lökött meg úgy, hogy kis híján kizuhantam az ágyból. Idegesen vágtam le magamat előbbi helyemre, és néztem farkasszemet Larissával. 
- Akkor kérjelek meg szépen, hogy vetesd el? Lara, nem tudunk mit kezdeni egy babával. Hogy akarod felnevelni? Egy és fél hónap múlva kezdődik a suli. Tőlem pedig ne várd el, hogy a Te gyerekedet dajkáljam éjjel nappal. 
- Nem fogom megölni! – ripakodott rám. – Annyira szánalmas vagy! Úgy beszélsz, mintha ez az egész, csak az én hibám lenne. Bele sem gondolsz abba, hogy Te mit csináltál! – kiabált velem megállás nélkül. Pupilláim elkerekedtek, még a szám is a földig zuhant. Mégis mi a faszomról beszél ez? Most rám akarja kenni azt, hogy valami féreg teherbe ejtette?
- Most rám fogod? – meredtem rá döbbenten. Én ezt nem bírom! Mindjárt dobok egy hátast.
- Miért mégis kire kéne?
- Arra a nyomorultra, aki ezt tette veled! – pattantam fel együltömből. Ordítottam vele, mint egy őrült. Ha ezt így folytatjuk, mindkettőnket kidobnak innen.
- Pontosan azt csinálom – suttogta elfúló hangon, mire megtántorodtam. Mégis miről dumál nekem ez? Az lehetetlen, hát mi… Nem. Ezt nem hiszem el! – Liam, nem álmodtál.
- Ne csináld már –  Kobakomat tenyerembe temettem, és csak ráztam azt. Egyetlen szó, ami ebben a pillanatban az agyamban pislákolt, az a „nem” volt. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni az ismételgetését. Lehetetlen! Miért pont velem történik ez? Miért? 
- Mond azt, hogy szívatsz, kérlek.
- Most azt kéred, hogy hazudjak?
- Ennél még az is jobb lenne, ha levágnák a lábaimat.
- Megoldhatjuk! - fonta keresztbe karját Lara a melle alatt, miközben kihívóan pislogott rám. Én menten infarktust fogok kapni ettől a nőszemélytől. Larissa Moor lesz a halálom, ez már biztos!

2013. október 26., szombat

11. Nyugalom Liam!


Aloha!
Már meg is hoztam a következő részt, mely eléggé fontos momentumot tartogat. Remélem, hogy nem fogtok kitérni a hitetekből, ugyanis még rengeteg meglepetést tartogat a blog. Nem lesz sablonos, higgyétek el.:) Remélem, hogy tetszeni fog. Feliratkozni, komizni lehet! :) Várom a véleményeteket!! :)) 
És, ha már kiderül a nagy titok, akkor itt is a blog trailere: 


LARISSA MOOR
2012.07.15.

 Ami azt illeti, az éjjel egész hamar álomba szenderedtem Liam apró magán akciója végett. Egyszerűen elterelte a gondolataimat a viharról a tudat, hogy mellettem fekszik, még annak ellenére is, hogy a töke tele van velem. Valószínűleg én a helyében visszafeküdtem volna aludni, és szartam volna a másik bajára. Oldja meg – címszó alatt. Mindenesetre hálás vagyok neki, kivételesen.
Nagyokat pislogva nyitottam ki a szememet, s fordultam egyet az ágyban. Immáron egyedül foglaltam helyet a fekvőhelyen, lentről azonban félelmetes ordítozás szűrődött fel.
Ajkaim elnyíltak, ahogy kikászálódtam előbbi helyzetemből, és kiléptem a szobából. Óvatosan, lábujjhegyen merészkedtem a lépcső tetejére, és kapaszkodtam a korlátba.
- Nem érted, igaz? Komolyan ennyire idióta vagy?  - Valaki összetört valamit. Hangos csörömpöléssel ért földet a bizonyos tárgy. Remélem senki sem sérült meg. 
- Én vagyok az idióta? Amelia! Gondolkozz már el magadon! Képes vagy azt képzelni, hogy megcsallak vele?
- Nem képzelem! Tudom, Liam! Tudom!  - Amy szavai hallatára, még levegőt is elfelejtettem venni. Mintha a szívem is leállt volna, egy pillanatra. Liam nem is emlékszik rá, hát persze! Amy pedig nem hülye. Uram Isten! Talán el kéne mondani Liamnek, hogy nem álmodott?!
- Legalább annyit mondj el, hogy miből következtetsz rá! Van rá bizonyítékod?  - ordított tovább Liam. Hangja legalább két oktávval magasabban csengett. Ijesztő volt így hallani.
- Egy ágyban találtalak Titeket ma reggel, Te fasz! – üvöltött Amy, az „egy ágyban” részt, pedig külön kihangsúlyozta.
- Te ezt nem értheted – Mintha Liam egy csapásra megnyugodott volna.
- De értem, nagyon is értem. Eldobsz egy hosszú kapcsolatot, egy idegen miatt! Gratulálok – egy tompa ajtó csapódás, és a házra némaság telepedett. Még a légy sem zümmögött. Liam csöndes lépteit véltem felfedezni, majd a kanapé jellegzetes nyikorgását.
Arcátlanul söpört végig rajtam a kellemetlen érzés, vagy jobban mondva, inkább a felismerés. Miattam fogja elveszíteni Liam Ameliat.
El kell tűnnöd innen – vágott pofán belülről valami természetfeletti erő. – Egy percig sem maradhatsz tovább.
Óráknak tűnő idő alatt jutottam vissza a szobámba, és öltöztem fel. Egy kék pólót húztam magamra, egy farmerral, ma egy sima tornacipőt. Kezembe kaptam egy kistáskát, amibe néhány kulcsfontosságú dolgot pakoltam. Ezután „csomagomat” a vállamra vetettem, s settenkedve osontam le a lépcsőn. Jobb lesz, ha Liam meg sem tudja távozásom.
A bejáraton távoztam végül, ugyanis szerencsémre Liam átvonult valahova máshova, így simán átszaladhattam a nappalin.
Fejvesztve szeltem át a hatalmas kertet, majd bevágtam magam mögött a kaput. Az irdatlan hangzavarra még a madarak is a magasba repültek, hogy maguk mögött hagyják a nagy ház területét. Az égen cikázva szállhatnak bármerre, ahova csak szívük húzza őket. Bár én is madár lehetnék – sóhajtottam magamban, majd lassan útnak indultam.
- Te mégis hova készülsz? – csattant fel egy erélyes férfihang. Liam – hasított a tudatomba. Tehát lebuktam…
Megpördültem. Ott állt Tőlem pár méterre teljes életnagyságban a fiú, akinek csak tönkreteszem az életét. Nagyokat nyelve hátrálni kezdtem, azonban nem vettem figyelembe, mi is van a hátam mögött.
- Lara vigyázz! – emelte maga elé  Liam a karját, mintha utánam akarna kapni, de hiába… a sötétség magába szippantott. Mintha zuhannék – gondoltam, majd az öntudatlanság tengerébe merülve veszítettem el önmagam.

LIAM PAYNE

Egy rohadt hangos fékezés visított a délelőttbe, majd az autóból emberek pattantak ki. Tenyeremet egy pillanatra a szám elé kaptam, majd kitágult pupillákkal szaladtam én is az utcára.
Ilyen nem történhet meg! Legalábbis nem Vele! Jézusom!
Az életet biztosító oxigént kapkodva, térdeltem le az aszfalton kifeküdt Larissa mellé, és hajtottam fejemet mellkasára. Kisebb kőzápor hullott le szívemről, amikor meghallottam az egyenletes dobbanásokat.
- Hívom a mentőket!  - A tekintetemet a zöld inges, kissé alacsony, kopasz férfire emeltem, és egy gyilkos pillantást küldtem felé.
Nyugalom Liam, nem fogsz neki esni – próbáltam nyugtatni tudatalattim. – Mi van, ha megölte Larát? – hasított belém újra egy létfontosságú kérdés.
- Csak mellékesen közölném, ha a lánynak akármi maradandó baja esik, jó magam gondoskodom, hogy maga börtönbe jusson! – rivalltam a megszeppent kopaszra.

***

Itt ülök egy mocskos kórházi fotelban, és bámulok egy órák óta csukva lévő ajtót, mint szalámi a hűtőben. Megőrülök! A legelbizonytalanítóbb az egészben, hogy semmi sem történik! Semmi! Az Isten szerelmére! Fogalmam sincs róla, hogy Lara él, vagy hal. Jobban aggódom most érte, mint az Amyvel való kapcsolatomért, de komolyan. Arról legalább tudom, hogy zátonyra futott, azonban Lara életéről nem mondhatom el ugyan ezt. Sőt… nem is akarom! Egyrészt azért, mert ha az édesapja valaha megtudja, hogy mi történt, nekem elvágja a torkomat, másrész viszont magam miatt. Nem tudom, hogy érte el, hogy akár egy kicsit is megkedveljem. Talán a hasonló természetünk miatt. Ő is makacs, meggondolatlan, hirtelenharagú, mint én – legalábbis én így vettem észre. Pontosan ezért, veszekszünk annyit, amennyit. Mert nem tudjuk elviselni egymásban ugyan azokat a tulajdonságokat.
Buksimat felkaptam, amikor a kórterem ajtaja kitárult, és egy fehér köpenyes alak lépett ki rajta.
- Jó napot, uram! Ön Larissa hozzátartozója? – érdeklődött egy hamiskás mosollyal az arcán. Netán ez jót jelentene?
- Jó napot! Igen – fogtunk kezet.
- Örvendek. Én Dr. Phillips vagyok, és kivételesen egészen jó hírekkel szolgálhatok.
- Ez remek – bólintottam, mire Dr.Phillips folytatta:
- Larissa állapota meglehetősen normális. Mindössze kisebb agyrázkódást kapott, és néhány horzsolás található a testén. Nagyon szerencsésen megúszta a balesetet. Pihenésre van szüksége, illetve törődésre. Örülnék, ha a ma estét még itt töltené, de másnap akár saját felelősségre haza is mehet.
- Hála Istennek! – vakargattam tarkómat, és próbáltam felfogni, hogy minden rendben van Larával.
- Ó, és a legfontosabbat majdnem elfelejtettem! – mosolyodott el Dr. Phillips. – A babával is minden rendben van. – Hogy micsoda? Lara terhes?

2013. október 19., szombat

10. Soha, ismétlem soha többé ne csókolj meg!

Aloha!

Nem tudom, most nem szeretnék ide szépirodalmi kisregény írni, ezért csak annyit mondok, hogy köszönöm a megjegyzéseket, továbbra is imádlak benneteket! :)

LIAM PAYNE

-Liam! – hallottam meg Lara, szinte már sipákoláshoz hasonlítható hangját. Ebbe meg mi ütött? Csak nem akarja elrabolni a pizza futár? – Azt hiszem, téged keresnek!
Sóhajtva hagytam ott a kényelmes kanapét, s siettem a bejárathoz, azonban, amikor megpillantottam a látogatónkat, kedvem lett volna hátat fordítani, és visszaszaladni oda, ahonnan jöttem, sőt, messzebbre.
- Te meg mit keresel itt? – emeltem tekintetemet édesapám arcára, majd végigmértem teljes valóját. Kopott farmer, kinyúlt póló, és borostás arc, nos igen, nem változott még mindig semmit.
- Ennyi? Azt hittem nagyobb hatást váltok majd ki belőled – húzta el a száját, pillantása éles volt. Mégis mit várt? Hogy nyakába ugrok könnyek közepette? Ja, elhitte, nagyon elhitte.
- Szóval mit akarsz? – fontam keresztbe karomat mellkasomon, miután magam mögé tessékeltem Larissát. Jobb lesz, ha távol tartja magát apámtól. 
- Arra gondoltam, befogadhatnál egy kis időre. Tudod, mióta Moort elkapták…
- Ne is folytasd! – emeltem vállam mellé tenyeremet, s tiltakozóan megráztam a fejemet. 
- Csak úgy közlöm, hogy nem kapták el, hanem magától… - tört ki Larából mögöttem a szó. Hirtelen fordultam felé, hogy elhallgatassam a hevesen magyarázó lányt, de hiába, még csak szeme sem rebbent. Végül, utolsó elkeseredettségemben egy elég köcsög ötlet fúrta magát rakoncátlan gondolataim közé. Minden bátorságomat összeszedve fogtam két kezem közé arcát, s nyomtam ajkára egy lány csókot. Először meglepődött, azután, pedig erőszakosan ellökött magától, kitágult pupillákkal, idegességtől szikrázó íriszekkel rám meredt, majd kobakját megrázva elviharzott.
- Na, szóval, hol is tartottunk? – fordultam vissza édesapám felé, ki meredtem vizslatta az orra előtt történteket.
- Ti jártok? 
- Előbb jönnék össze egy tengerimalaccal, mint vele. Nála hisztisebb lénnyel, még életemben nem találkoztam, úgyhogy nem, nem vagyunk együtt.
- Akkor jó, Moor ki is herélne, remélem tudod.
- De Ő most nincs itt, és ha jól sejtem egy ideig nem is lesz.
- Ebben igazad van, fiam – mosolyodott el, már-már bájosnak tűnően. Látszik rajta, hogy csak nyal. 
- Nem fogsz itt bujkálni. Tuti, nem. Már mehetsz is. Ez nem bűnöző laktanya. Keress egy hajléktalan szállót – csaptam volna rá az ajtót, de a lábával kitámasztotta, majd belökte.
- Kérlek, Liam. Nem teheted ezt velem. Az édesapád vagyok.
- Oké, sajnálom. Ez van.  Tűnj innen! – kiáltottam erélyesebben.
- Nem dobhatsz ki!
- Nem is laksz itt! – feleltem, mire apa elhúzta a lábát, s hátrébb lépett. Rájött, hogy rossz utcában jár. A zár kattant, s a barna fa becsukódott.
- Miért küldted el? – érdeklődött Larissa lesütött szemekkel. Csak állt tőlem pár méterre lehajtott fejjel, s a padlót fixírozta. – Örülj neki, hogy van még valakid.
- Ide nem fog bebútorozni – jelentettem ki magabiztosan, majd kihúzva magamat elsétáltam Lara mellett. 
- Várj – simította apró,puha tenyerét a karomra, s rántott maga felé egy csöppett. – Lehet egy kérésem?
- Ő, persze – bólogattam.
- Soha, ismétlem soha többé ne csókolj meg! – Írisze megvillant a tompa lámpafényben, némi csalódottságot véltem felfedezni benne.
- Ne haragudj, de nem tudtam mást tenni. 
- Legközelebb inkább vágj pofán – ordította a képembe, majd felrobogott az emeletre. Komolyan, ha listát vezetnék, a mai nap biztosan élmezőnyben lenne életem legszarabb napjai között. Elkezdődött Amyvel, majd Larával folytatódott, utána édesapám bekavart, majd Larissa besértődött. Eseménydús huszonnégy óra, mondhatom. Bekerülhetnék a Guiness-rekordok könyvébe. Tarkómat vakargatva vonultam vissza kuckómba, s dőltem hanyatt az ágyamon. 

***

Szűnni nem akaró csapkodás, s erőteljes kopogásra riadtam fel. Remek, már megint vihar van. Fáradtan a másik oldalamra fordultam, és az órámra pillantottam. Hajnali negyed három. 
Kómásan kikeltem fekvőhelyemből, és „lebicegtem” a konyhába. Már épp a poharamat helyeztem a mosogatóba, amikor valaki megjelent mögöttem, s megérintette csupasz vállamat jéghideg mancsával. Összerezzentem, még a hideg is kirázott. Az összes szőrszál felállt a hátamon, úgy fordultam „támadóm” felé.
Larissa egy pokróccal a hátán, rózsaszín pizsamában, nagyra nyílt pupillákkal bámult rám. Jól észrevehető volt, hogy valami nincs rendben. 
- Baj van? Nem kéne aludnod? – tettem fel kérdéseimet, melyek először eszembe ötlöttek.
- Félek, ezáltal aludni sem tudok. 
- Te félsz a viharban? – tátottam el a számat, s néztem le az előttem zavarában elpiruló csajra.
- Igen, de csak egy egészen kicsit.
- Látom – mutattam rá remegő lábaira, mire összébb húzta testén a takarót. – Na gyere – karoltam át a derekát, majd toltam a lépcső felé.
Larissa szobájához érve, betessékeltem őt párnái közé, s takarója alá, majd készségesen leültem  mellé.
- És most?
- Alszol – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Miért mit gondolt? Viccből szobrozok itt?
- De én így nem tudok…
- Komolyan, néha azt kívánom, bárcsak tíz óvodás lakna itt, és nem egy ilyen hisztis picsa – rántottam fel takaróját, és bújtam be mellé.
- Te meg mit csinálsz? – döbbenten meredt rám, még a szája is tátva maradt. Jé, nem is reagálta le a sértésemet, vagy már megszokta a különleges szókincsemet, és rejtett bókjaimat. 
- Alszom?! – kaptam fel egy párnát, s nyomtam be a fülem alá, majd hátat fordítottam Larissának.
- De…
- Itt vagyok! Ha esetleg Harry Potter elrepül az ablak előtt, Edward Cullen beugrik az ablakon, vagy Godzilla belógatja a nyelvét, esetleg akkor kelts fel.

2013. október 12., szombat

09. Ne haragudj, kislány!

Aloha!
Már meg is érkeztem az új fejezettel. Ne haragudjatok, csak a múlt hetem eléggé zsúfolt volt, ezért mára jutott időm írni. Következő fejezetet megpróbálom a lehető leghamarabb hozni. Köszönöm a kilenc megjegyzést, irtó jól esett, majd válaszolom is rájuk, hamarosan! :) Nos, ide is írhattok, illetve kíváncsi vagyok, hogy mit tippeltek, szerintetek ki lesz az ajtóban?:)
Ha találtok hibát, vagy akármit, kérlek említsétek meg, hogy ki tudjam javítani!
Jó olvasást!

LIAM PAYNE

-Rendben – rántottam vállat, majd kezeimet kereszteztem a mellkasomon. – Azért ne vigyelek el egy orvoshoz?
- Dehogyis. Teljesen jól vagyok. Csak... – folytatta volna Larissa beszédét, de közbevágtam.
- Csak majdnem felnyaltad a padlót, értem én. – forgattam szemeimet. Utálom, hogy ennyire makacs, és erőszakos. Jó, elismerem, néha jól jön ez a tulajdonság, de a legtöbb esetben csak idegesítő, főleg, amikor látszik, hogy valami nem oké.
Két lehetőség van; vagy valóban részeg, és elfelejtette, vagy… Nem. Csak egy lehetőség van. Egy józan ember nem szédeleg csak úgy, ez nem normális jelenség.
- Jó, megesik. Ne mond, hogy Te még soha nem estél hanyatt a saját lábadban.
- Nem úgy néztél ki, mint aki megbotlik, hanem, mint aki menten elájul – bólintottam saját szavaim megerősítéséül. Akkor is nekem van igazam. Én vagyok az idősebb, és a tapasztaltabb. – Kérlek, had vigyelek el orvoshoz.
- Nem – kiáltott rám erélyesen, mire a szemöldököm az égbe szaladt. Na, na, mégis hogy képzeli ezt? Eleve ki vagyok, nem tanácsos tetézni a hangulatom.  Hihetetlen ez a csaj! Próbálok kedves lenni, törődni vele, erre van pofája felemelni a hangján velem szemben. Ha jobban belegondolok, mondjuk, bármikor kirakhatom.
- Az a helyzet, hogy igazából nincs választásod, kislány – köszörültem meg a torkomat, s villantottam egy ezer wattos vigyort felé. Ha harc, hát legyen harc, Moor! – Ez az én házam, Te az én házamban laksz, azaz én vagyok a törvényes, na, jó, jelen esetben törvénytelen gyámod, úgyhogy, ha én úgy döntök, hogy megyünk és kivizsgáltatunk, akkor egy kurva szó nélkül követsz, mint egy pincsi.
Lara leesett állal bámult a képembe, félő volt, hogy még a nyála is lecsöppen a döbbenettől.
Talán túl durva voltam, de leszarom. Nem tehetek róla, egyszerűen felfoghatatlan, hogy mindig kihozza belőlem a bunkó állatot.
- Fúj, de gyűlöllek – suttogta erősen artikulálva, mindegy egyes betűt kihangsúlyozva, majd kilökte a széket maga alól, és felvágtatott az emeletre. Helyes, legalább lesz tíz perc nyugalmam, és átgondolhatom, mit kezdjek Amy-vel.

***

Amikor Larissa egy óra után se jött le, már kimondottan aggódni kezdtem miatta. Ilyet még sosem csinált a nálam töltött hónapja alatt. Általánosságban, az elmúlt hetekben naponta két óránként vesztünk össze, rosszabbak voltunk, mint egy válófélben lévő házaspár. De ez érthető, még hozzá kell szoknunk egymás baromságaihoz, életmódjához.
Egy perc alatt elszállt minden még Lara iránt érzett mérgem, mikor egy hangos csörömpölés hangzott fel a fejem fölött. Már megint mit művelt, ez a nő?
Fejvesztve rohantam az emeletre, hogy megtudjam, mit tört ketté, vagy éppen mijét, de Lara helységéhez érve, mindössze cifra káromkodást lehetett hallani.
Kopogtam kettőt, majd benyitottam.
- Mi van veled ma? – érdeklődtem, miközben felsegítettem az elesett lányt a földről.
- Kösz – lökte ide a szavakat, mintha szitkozódna. – És nem tudom. Szarul vagyok, és már a kedvem is elfogadhatatlan, mióta megjelentél.
- Mi bajod velem?
- Te komolyan ilyen fatökű vagy? Nem esik le, hogy körülbelül egy és fél órával ezelőtt megbántottál, méghozzá nem is kicsit?
- Ja, hogy még mindig az a bajod. Ú, lehet tényleg durva voltam. Ne haragudj, kislány – érintettem ujjamat a vállához. – Tudod, hogy ma igazán rossz napom van. Hogy békíthetnélek meg?
- Sehogy – húzódott el.
- Légy szíves – pislogtam rá kiskutya tekintetemmel, melyre a csajok általában engedékenyebbé válnak. Nos, ez nem jött be. Lara konkrétan a képembe röhögött, karját hasához szorította, és úgy görnyedt lefelé.
Ajkaimat legörbítettem, s sértődötten figyeltem a továbbra is a nevetéstől rázkódó lányt.
- Azért ennyire nem vicces – húztam el a számat.
- Ó, dehogynem – fújta ki a levegőt, majd kiegyenesedett. – Oké, azt hiszem, túléltem.
- Remek, kimondottan boldog vagyok – csaptam össze tenyeremet. – Tényleg, nem vagy éhes? – tudakoltam kíváncsian. Lehet csak beképzeltem, de Lara íriszei felcsillantak az „éhség” szó hallatára.
- Ami azt illeti..
- Jó, akkor rendelünk pizzát – kaptam a zsebemhez.


LARISSA MOOR


Liam tárcsázta a pizzéria számát, s rendelt két óriás pizzát. Őszintén szólva, már két órája korog a gyomrom, és farkas éhes vagyok.
Míg az „elemózsia” érkezésére vártunk a nappaliba vonultunk beszélgeti. Javarészt Amy-ről kérdezősködtem, Liam pedig kiöntötte a szívét. Annyira érdekes, hogy ritkán mennyire cuki tud lenni a maga kisfiús bájával. Ha rápillantok, el is felejtem, hogy mennyire kibuktam rá pár órával ezelőtt.
Épp, hogy Liam befejezte mondatát a csengő megszólalt. Liam már ugrott is, de megállítottam, ugyanis valamiért én szerettem volna ajtót nyitni.
Mosolyogva simítottam kezemet a kilincsre, s tártam szélesre az ajtót, azonban, mihelyt megláttam a küszöbön várakozó személyt, kedvem lett volna az orrára csapni a barna tákolmányt.
- Lara, rég találkoztunk! 

2013. október 1., kedd

08. Nem kértem kommentárt, köszönöm!

Aloha!
Ismét.
Igen, igen... valami botrányos, amit művelek, de ez vagyok én! Szünetet rendelek el időhiány miatt, erre két napra rá megírok egy rövid részt. Bocsánat, hogy ezt csinálom... én sem értem már magamat, de most itt a részm, és... aj, inkább nem is pofázok tovább. Még annyit, hogy sajnálom, ha van benne szóismétlés, avgy hiba. Ha találtok szóljatok. Este van már, én is hibázhatok:)
Jó olvasást!
LARISSA MOOR
2012.07.14.


  Amikor először beléptem az ajtón, remegtem, féltem, és nem bírtam elhinni, hogy egy idegen fiú lakásába kerültem, ki a mai napig egyszer normálisan, máskor bunkón viselkedik. Képes lettem volna bele bolondulni a hangulatváltozásaiba, ha az utóbbi három hetet nem töltötte a barátnőjénél, kinek legújabb rögeszméje, hogy Liam velem csalja Őt. Azonban a legviccesebb az, hogy a legelső találkozásnál, Liam az unokatestvéreként mutatott be. Nos, szép kis vérfertőzés lenne, ha igaz volna. 
Mondjuk, nem bolond a csaj, hiszen ami történt kettőnk között az visszavonhatatlan, illetve felfoghatatlan. Ez a fatökű, még mindig abban él, hogy mindent csak álmodott. Rohadt kreatív egy emberke, az száz.
Ha össze kéne foglalnom egy szóban az elmúlt hónapot, mindössze egy „érdekes” jelzővel illetném. Új környezet, új ismeretek, és legvégül, de nem utolsó sorban egy Liam Payne ellenállhatatlan barna kiskutya szemekkel, és cuki pofival. Ha nem tudnám, hogy ez a valóság abban a hitben élnék, egy rossz szappanopera főszereplője lettem, hisz’ ki az az őrült, aki első nap ágyba bújik egy ismeretlennel? Azt hinném, csak a tévében létezik ilyen, erre jó magam lépek félre nem is először létezésem során.
 Hangos ajtócsapódás szakított ki létfontosságú gondolataim özönéből. Sóhajtva fordítottam tekintetemet a nappali bejárata felé, hogy megszemlélhessem a rongálót, ki dühösen fújtatva masírozott be, s vágódott le a legközelebbi fotelba. Fejét tenyerébe temette, és jellegzetes szuszogásba kezdett. Ebbe már megint mi ütött?
- Mi a baj? – szólítottam meg a feldúlt Liamet. Szavaim hallatára buksiját felém kapta, s egy gyilkos pillantást vetett felém. Ú, ezt most igazán kihozták a sodrából.
- Na, szerinted? 
- Csak nem Amy?
- Hogy jöttél rá? – forgatta szemeit, miközben cinikusan felhorkant. – Habár ja, mostanában egyre többet veszekszem vele. Nem bír megmaradni a seggén. – mormogta. – Tudod mit talált ki? 
- Hogy vedd el feleségül? Esküvőt? Juj! – kuncogtam fel, majd tettetett meglepettséggel nyitottam tágra pupilláim.
- Tudod, ez kicsit sem poénos. Lehet, a legközelebb már ezzel rukkol elő. Amúgy azt akarja, hogy költözzem hozzá. Lassan pórázt köt a nyakamba.
- Hú, ha megcsinálja, megígéred, hogy lefotózod? – húztam tovább az agyát. Liam arca minden egyes betűm hallatára egyre csak vörösebb, és vörösebb lett, az én vigyorom, pedig szélesebb.
- Larissa, könyörgöm, ne húzd tovább a cérnát, mert lassan elszakad.
- Majd összekötöm, ne aggódj, drágám.
- Fú – markolta meg a karfát, és szinte lángoló pofival hajolt előrébb. Megnevettető látványt nyújtott. Hát igen, legújabb hobbim Liam Payne ártatlan lelkének idegesítése, avagy egójának megdöntése. 
- Mi van a fűvel?
- Lara! – kiáltott rám, mintha egy értelmetlen óvodás lennék. 
- Oké, oké – bólogattam mindent tudóan. – Most akkor odamész, vagy mi?
- Dehogy, jézus ereje! Majd itt hagylak egymagadban, nem?
- Miattam nem mész el? De édes vagy – kaptam hirtelen szívemhez kezeimet, s drámaian hátrahőköltem.
- Tudod mit? Amint lehet veled kommunikálni, majd kopogj – lökte el magát eddigi helyéről, és rohant az emeletre. Hupsz, úgy néz ki meglehetősen érzékeny percében csaptam le rá, de honnan tudhattam volna, hogy így fog reagálni? A legtöbbször sikerül megnevettetnem. 
Mély levegőt véve igyekeztem Mr. Sértődött után a szobájába. Odaérve megkocogtattam az ajtót, majd a kilincset lenyomva beléptem hozzá.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani – dörzsöltem össze tenyereimet, majd karomat összefontam a mellem alatt. 
- Tudod, hogy nem azzal van a baj, hogy mit művelsz, hanem a gyerekes viselkedés, amikor majd’ idegösszeroppanást kapok.
- Jó, bocsi.


***

Késő délután, amikor az óra fél hetet ütött világméretű agymenések közepette baktattam le a lépcsőn, hogy találjak valami ehetőt a hűtőszekrényben.
Épp fordultam volna már be a konyhába, mikor egyensúlyomat elvesztve, majdnem a földre zuhantam. A pult szélébe kapaszkodva próbáltam visszanyerni néhány másodpercre megbillent józanságomat, majd újra egyenes útra térve inkább leültem az asztalhoz.
Eszeveszettül szédültem, mintha egy ósdi körhintán robognék körbe, s senki nem akarná leállítani.
- Jól vagy? – A következő percben egy meleg kezet éreztem meg a hátamon.
- Nem egészen – feleltem megrökönyödve, miután némileg visszanyertem rendes látásom, s a helység nem pörgött tovább körülöttem.
Liam egy pohár vizet nyomott megfeszült ujjaim közé, s megparancsolta, hogy igyam meg.
- Részeg vagy? – húzta össze íves, vastag szemöldökét.
- Nem, miért lennék az? – intettem nemet.
- Volt már rá példa – Csüccsent le a velem szemben lévő székre, s egy önelégült mosollyal az arcán kezdte vizslatni az enyémet.
- Nem kértem kommentárt, köszönöm! – ráztam meg a kobakomat, s magabiztosan Liam íriszeibe bámultam.