2013. november 24., vasárnap

17. Egy furcsa alak.


Aloha!
Azt vettem észre, hogy a blogról ketten is leiratkoztak. ezzel kapcsolatban szeretnék feltenni egy kérdést! Valami nem jó? Vagy mi nem tetszik? Én megértem, hogy leiratkoztok valami olyanról, ami nem tetszik, csak akkor a chatben írja már meg az, akinek valami nem tetszik, hogy mi az, mert így nem fogom tudni kijavítani az esetleges hibáimat. Ezt ne vegyétek támadásnak, mert semmi rossz szándék nincsen bennem, csak szóltam, hogyha már leiratkoztok, akkor egy kis magyarázatot, hogy miért.  Na mind egy.
Akkor köszönöm szépen a komikat, nagyon aranyosak vagytok! 16 megjegyzés? WOW! :) Mindent köszönök! :)  Hamarosan válaszolok a megjegyzésekre, csak a héten eléggé beteg voltam.
A FEJEZETBEN DURVA, BÁNTÓ SZAVAK FORDULHATNAK ELŐ! MINDENKI SAJÁT FELELŐSSÉGÉRE OLVASSA!

LARISSA MOOR

  Liam bravúros távozása után, azonnal besiettem az épületbe. Beérve, lépteimet azonnal lelassítottam, ugyanis rájöttem, hogy veszélyes zónába kerültem. Bármelyik percben felismerhet valaki, és kérdezősködni kezdhet, én pedig ezt szeretném elkerülni a legjobban. Őszi dzsekimet jól összehúztam magamon, és lehajtott fejjel igyekeztem az osztályhoz. Odaérve nemes egyszerűséggel csak azt terveztem, hogy feltűnés nélkül a helyemre rohanok, de tervem kudarcba fulladt. Úgy néz ki padtársam lett. Tegnap fel sem tűnt, hogy van egy új srác az osztályban.  Összehúzott szemöldökkel próbáltam áttörni magamat a tömegen, mely körülvette a szőke hajú, kicsit mandulavágású szemű, egészen helyes arcú fiút. Vonakodva foglaltam mellette helyet, mire az összes szempár rám szegeződött. Peter, az osztály legmenőbbnek mondható partyarcának szája egy gonosz mosolyra húzódott, de éppen, amikor száját szólásra nyitotta volna, a csengő ordítva megmenekített a „szép” szavak, illetve baromkérdések elől.
- Te ki is vagy? – fordult felém suttogva a szőke gyerek. – És, hogyhogy mellém ültél?
- Na, hé – vágtam vissza rögvest. Mit képzel ez magáról? – Először is ez az én helyem. Másodszor pedig inkább én kérdezem, hogy Te ki vagy, és mit keresel itt?
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy a Te helyed, de legközelebb, majd megkeresem, hogy hova írták rá a padra, a nevedet – vigyorodott el a kis humorzsák. És akkor anno Liamet találtam idegesítőnek. Ez a lény hozzá képest egy atomtámadással ér fel, már így első látásra. – Amúgy Chad vagyok, Chad Cooper.
- Larissa Moor – fogadtam el jobbját, majd azonnal el is rántottam a kezemet. Valamiért taszított ez a fiú. Való igaz, nem tett ellenem semmit, de akkor is, olyan furcsa.
 Az óra azzal telt el, hogy Mrs. Miller a könyves papírokat adminisztrálta, és kiosztotta, majd névsort olvasott, és felírta, hogy kinek milyen igazolása van, és miből. Amikor hozzám ért, és kijelentette, hogy nem fogok részt venni testnevelés órán, egy kurta pillantást váltott velem, majd rosszállóan megrázta a fejét.
- Miért nem tesizel? – kérdezte azonnal Chad, mire idegesen kifújtam a levegőt, de mielőtt megszólalhattam volna, Leah, George barna, göndör hajú barátnője jó hangosan felszólalt.
- Kurva, khm, kurva – köhintett, mire az osztály nagy része halk nevetésben tört ki. Ja, nagyon poénos, szerintem is. Chad értetlen tekintettel nézett rám, majd előre, s ismét rám, utána megint előre. Jobb, amíg nem tudja meg a babát, addig még talán szóba áll velem, és nem tart egy közönséges ribancnak.
- Leah  Anastasia Lewis! Hogy mondhatsz ilyet egy osztálytársadról? – A tanárnő a hangját felemelte, én pedig fülem, farkam behúzva csúsztam lejjebb a székemen. 
- Miért mondja ezt? – értetlenkedett tovább Chad, miközben rám pillantott.
- Szünet van, mindenki menjen a dolgára, és hagyja békén Larissát! Majd beszélünk továbbiakban róla is, itt van előttünk, még három kerek óra. Komolyan, néha úgy érzem, hogy elmegyógyintézetben tanítok! – Ezzel szélsebesen kirobogott a teremből, még az ajtót is becsapta utána az áramlat.
Nagyot nyeltem, és körülnéztem. Majdnem az összes szempár engem vizslatott. Akadtak, akik sajnálkozva, viszont olyanok is, akik megvetve legeltették rajtam tekintetüket. Tudtam, hogy ez lesz. Komolyan, néha belegondolok, hogy lottóznom kéne, hátha megnyerem.
Mindenki megvet, vagy sajnál, ez egyszerűen fantasztikus. 
- Larissa, felvilágosítasz engem is? – Chad, még mindig nem hagyta annyiban a dolgot. Erőszakos egy fickó, az tuti. 
- Chad, ez magánügy.
- Mindenki tudja, most miért nem tudod elmondani neki? Aki kurva, az kurva – Leah folytatta, és folytatta, csak ömlöttek belőle a trágár kifejezések, és bántó szavak. Idegösszeroppanást fogok kapni, ha ez így fog menni érettségiig.
Csak tűrtem, és nem szóltam vissza, feleslegesnek tartottam, hogy balhét kezdeményezzek. 
- Terhes vagy? – Chad arckifejezése meglehetősen elbizonytalanító volt. Szemei elkerekedtek, majd elvigyorodott. – Szerintem ez menő.
- Mi van? – kaptam felé kobakomat. Ez most vagy szívat, vagy bolond. Szerintem inkább a második lehetőség a valószínűbb.
- Én azt nem értem, hogy ezért miért bántanak téged?
- Ezt ne tőlem kérdezd – fontam össze karomat mellem alatt, majd hátradőltem a széken. Ez a Chad egy furcsa alak, könyveltem el magamban.
*** 

- Hát itt az én nyuszikám – vigyorgott rám Liam, amikor mellé értem. Lazán a motorjának volt dőlve, míg testét egy bőrdzseki és egy csőfarmer borította. Haja égnek meredt, ajkai pedig felfelé görbültek. Olyan kis édes tud lenni, ha akar. Mélyet sóhajtottam a legújabb becenév hallatán, majd fejemet oldalra döntve pislogtam rá. – Mi volt ma?
- Tudtad, hogy kurva vagyok? – kérdeztem vissza szemrebbenés nélkül.
- Tényleg? Eddig valahogy nem tűnt fel, de majd ha legközelebb kimész a sarokra, akkor szólj – kacagott fel halkan. – De ez most, hogy is jön ide?
- Megkaptam Leahtól, hogy kurva vagyok. Meg ribanc, és még sorolhatnám. Mindenki úgy néz rám, mintha tetves lennék. Ráadásul ma második órában én voltam a téma – motyogtam lelombozva. Kemény küzdelmet vívtam könnycsatornáimmal, de nem jártam sikerrel. Arcomon patakokban folytak le a sós könnycseppek, pólóm ujjával próbáltam letörölni őket, hogy ne folyjék el a sminkem annyira, habár már nem érdekelt. Nekem már úgy is mind egy.
- Lara – ölelt magához Liam, majd simogatta meg a hajamat. – Ne sírj! Inkább mutasd meg, hogy melyik bántott.
- Jaj, én nem akarok balhét. Inkább menjünk haza.
- De Lara, ha zaklat, majd én is Őt. Nem hagyhatjuk ezt ennyiben, drágaságom. Megígértem, hogy megvédelek.
Ezt nem hiszem el, miért nem tudja megérteni, hogy ez nem megy ennyire egyszerűen? Ha rájuk uszítom Liamet, akkor meg pontosan azért fognak baszogatni, mert gyávának fognak tartani, egy olyan embernek, aki nem tud megbirkózni egyedül a problémáival. Mondjuk, van benne valami, mert most is itt zokogom Liam vállán, mint egy óvodás, de hát mi mást tehetnék? Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam, és feleslegesnek. Akik eddig szerettek lenéznek, akik pedig beszéltek velem, azok inkább hátat fordítanak nekem.
- Kérlek ne.
- Lara!– Diana hangja hallatára még az ütő is megállt bennem. Talán egy percig még levegőt sem vettem. – Én nem akarom megzavarni a romantikus perceket, csak izé, gratulálni szerettem volna, hallottam a dolgokat.  – Liammel összenéztünk, majd jelentőségteljesen megmarkoltam a kézfejét, hátha veszi az adást, és rájön, hogy kivel van dolgunk.
- Most nem tudok mit mondani – haraptam ajkamba, és úgy mosolyogtam tovább Dianára.
- Ó, nagyon szépen köszönjük – karolta át hátulról a derekamat Liam, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Nagyon boldogok vagyunk. Amúgy Liam vagyok, Lara barátja – nyújtott kezet Dianának, mintha ez tök természetes lenne. Basszus, eddig miért nem mondta, hogy ennyire jó színész?
- Diana – ragadta meg tenyerét. – Viszont nekem mennem kell! – nézett le egy pillanatra. -  Sziasztok! – ezzel mosolyogva eltipegett magas sarkú őszi cipőjében.
 - Hogy tudsz ennyire hihetően hazudni? – fordultam azonnal Liam felé, ahogy Diana hallótávolságon kívülre került. – Mellesleg normális vagy?
- Most mi bajod? Nem azt hiszi, hogy a pasid vagyok? Akkor meg? Mondhattam volna azt is, hogy hazudtál neki, amikor találkoztunk, de mégis voltam olyan rendes, hogy eljátszottam a szituációt. Amúgy meg, volt időm gyakorolni, ezt a hazudozás dolgot. – Még csak a hangját sem emelte fel, úgy adta tudatomra gondolatait. Valahol, mélyen, talán mégis igazat adhattam neki, mert valamilyen érthetetlen oknál fogva ismét hozzábújtam, karjaimat a dereka köré fontam, fejemet pedig a mellkasának döntöttem.
- Köszönöm! – suttogtam, mire Liam csak megrázta kobakját, és visszaölelt.

2013. november 18., hétfő

16. Drága unokahúgom!

Aloha!
Wuhúú, a blog hivatalosan is +100 olvasós lett, nagyon szépen köszönöm! Valami fenomenális érzés ez, de komolyan! Annyira boldog voltam, amikor megláttam, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Még meg is örökítettem, láthattátok a csoportomban, már aki benne van! :) Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet, mert ez most sokkal hosszabb lett, mint a többi. Megpróbálok ezentúl minimum két oldalas részeket hozni, mert beláttam, hogy ha egy oldalas fejezetekkel jövök, akkor semmire sem fogunk menni, és legalább 300 fejezetes lesz a blog, az meg rengeteg.

*EGY ÉS FÉL HÓNAP MÚLVA*
2012.09.01
***
Az idő megállíthatatlanul, szinte már futólépésben rohant át felettünk, s észre sem vettük, mennyire gyorsan elillant. Mintha csak tegnap lettem volna a kórházban, illetve tudtam volna meg, hogy babát várok. Az első pillanattól fogva tudatosult bennem, hogy ideje felnőni a feladathoz, ha már Isten ezt az ütőkártyát osztotta nekem… avagy nekünk. Igen, ismét megjelenik az olykor tündéri, máskor meg roppant idegesítő többes szám, melyet én csak Liam Payne-nek hívok. 
Az eltelt hetek alatt a veszekedéseink száma eléggé megcsappant, ami nekem hatalmas örömet okozott, hisz’ senkinek sem jó folyton hadilábon állni. Liam, mintha beletörődött volna, hogy furcsa természetű lány vagyok, és nehéz velem: Rájött, hogyan lehet mellettem békében élni. Az igazat megvallva, ezzel nincs egyedül, mintha nekem is sikerült volna megismernem Őt, és ezt fantasztikusnak tartom. Már rég nem úgy nézek rá, mint egy idegesítő lakótársra, hanem inkább, mint egy barátra, akire néha számíthatok, néha meg elküld a pokolba. De ez haverok között így szokás, nemde? 
 - Larissa – szakított ki az éppen megérkező Liam gondolataim tömkelegéből. – Beszélnünk kell.
- Csináltam valamit? – fordultam felé csodálkozva. Nem emlékszem, hogy bármi kivetnivaló lett volna a magatartásomban.
- Ja, dehogyis. A suliról szeretnék váltani pár szót, meg arról, hogy milyen volt az évnyitó!
Nos, ja. Valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy egyszer szóba kerül még ez a téma közöttünk. Iskola… Még magamban is rossz kiejteni, és azzal a tudattal, miszerint mindenki megtudja, hogy terhes vagyok, még szörnyűbb. Ki fognak nézni, a pofámba fogják mondani, hogy szánalmas vagyok. azok, akik eddig szóba álltak velem, még csak rám sem fognak bagózni. Egyszerűen kimondhatatlanul borzalmas világ vár rám. Oké, jogos, ezt mind magamnak köszönhetem, és a baromságaimnak, na de akkor is. Ki gondolta akkor, amikor Liamhez kerültem, hogy ilyen helyzetbe juthatok? Persze, akkoriban még azt hittem, az a szörnyű, hogy egy idegennel kell laknom, de mára rájöttem, csekély két hónap után, hogy van ennél meglepőbb, és tragikusabb dolog is. Például az, hogy annak a bizonyos idegennek a babáját hordod a szíved alatt. 
- Csak a szokásos – vágtam rá azonnal. 
- Semmi dráma? 
- Nem. Miért, mit vártál? Egy évnyitó elcsépelt, és unalmas. Szerencse, hogy ez lesz az utolsó évem.
- Igaz, hogy utolsó, de a legnehezebb is. Szeretnéd, hogy felsoroljam, mi vár rád?
- Nem. Ne is mondd! – emeltem meg a hangomat, miközben hátradőltem a fotelban. Komolyan nem vagyok rá kíváncsi. Volt már rá alkalom, hogy átgondolhattam a dolgokat, és nem. Kicsit sem várom azt, amit a jövő hoz.
- Rendben. Na, figyelj. Beszéltem a tanároddal – köhintett egyet, majd jelentőségteljesen rám nézett. Szemeim elkerekedtek és Liam elé vetettem magamat, tenyereimet vállára helyeztem, és így bámultam bele barna szemeibe.
- Normális vagy? – hangsúlyoztam ki egyenként a szavakat.
- Igen, drága unokahúgom – villantott rám egy mosolyt, majd a görcsösen a vállát szorongató kezeimet lefejtette magáról, és derekamat elkapva leültetett a kanapéra.
- Mi?
- Kénytelen voltam azt mondani Mrs. Millernek – itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd folytatta. -, hogy az unokatestvérem vagy, mert muszáj volt. Nem állíthattam oda full ismeretlenül. 
- Ja, értem. Remek. Komolyan, be sem merek menni holnap. Legalább a dolgok perverzebb részeibe is belevezetted?
- Persze – vigyorodott el Liam, majd tenyereit összedörzsölte, mint egy gonosz manó. – Kiborult, majd a felelőtlenségről kezdett el papolni, és legvégül hitetlenkedett, hogy miért pont a kis csöndes Larissa. – kuncogott fel. - Csöndes résznél, azt hittem rosszul hallok.
- De gonosz vagy – feleltem a buksimat rázva. Én az iskolában igenis kussban szoktam lenni. Legalább elkerülöm a felesleges balhékat. Habár, elkerülhetetlenek lesznek a holnapi kérdések.„Komolyan terhes vagy? Mióta? Kitől? Ki az apa? Van barátod?”
- Mondtak már ennél csúnyábbat is rám – vágott vissza, mire csak egy grimasszal válaszoltam.  Azt meghiszem én is. Ezután percekig csak magam elé meredve ültem, agyamban pedig ezer kérdés fogalmazódott meg. Hogyan tovább?
Gondterhelten pillantottam újdonsült „unokatestvérem” felé, kivel találkozott a tekintetünk, Ő pedig kérdően felhúzta a szemöldökét. Látta, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Liam, én nagyon félek.
- Mitől, drágám? – villantott felém egy ezer wattos mosolyt. Már megint drágázik… mióta elmeséltem neki, hogy Diana előtt a pasimnak állítottam be, jobban mondva kényszerből nyögtem oda, azóta, nem győz becézgetni, és szívatni ezzel. Drágám, kedvesem, édesem, életem… Néha, már a hajamat van kedvem tépkedni Tőle.
- A holnaptól. Én nem akarok bemenni oda – sütöttem le tekintetemet, s kezdtem nagyvonalakban a padlót szuggerálni.  – A hírek fénysebességgel terjednek, és én nem akarom, hogy kinézzenek emiatt.
- Akinek egy rossz szava akad, azt majd én elverem, ne aggódj – nevetett fel lágyan, majd átkarolta vállamat, és magához húzott. 

LIAM PAYNE

Lara rövid kis karjaival szorosan mellkasomba kapaszkodott. Meglehetősen elbizonytalanító látványt nyújtott. Titkon egyetértek vele abban, hogy nem fogja bírni, de mégis biztatni próbálom. Borzasztóan nehéz korszak következik az életében, s elhatároztam, hogy mindenben segíteni fogok, ha már a probléma elkészítéséhez hozzájárultam. Mély levegőt véve végigsimítottam a hátán, majd megfogtam a kezét. Ujjainkat összekulcsoltam, és vártam. 
Jó magam sem tudom, hogy mire. Éveknek tűnő percekig öleltem Őt, míg egyszer csak óvatosan eltolt magától. Nem keményen ellökött, mint ahogy megérdemeltem volna, nem, egyáltalán nem. Felsóhajtott, majd megrázta a fejét, és felállt. 
- Elkísérsz azért majd, ugye? – pislogott rám hatalmas szemeivel, mire számra egy hatalmas vigyor húzódott. 
- Ez kérdés?

***
2012.09.02.
- Az öreganyám is gyorsabban cigánykerekezik! Lara gyere már! – kiáltottam a lépcső alján állva Larissának, ki már fél órája készülődik, hogy csodálatos kinézete legyen az iskolában. Én megértem, mert nőből van, de ha tíz percet mond, akkor abból ne legyen harminc, ugyanis ez roppant felháborító és idegesítő.
- Itt vagyok! – szaladt le a lépcsőn, majd megtorpant előttem. – figyelj, nagyon gázul nézek ki? Mert akkor átöltözöm.
- Nem, remekül festesz – forgattam szememet. Semmi kedvem nem lett volna még fél órát álldogálni, és várni Miss Moor kisasszonyra.
- Tényleg? – lágyult el tekintete, mire felnevettem, majd bólintottam. – Menjünk már! – ragadtam meg karját, és kezdtem az ajtó felé tolni. 

A gyönge napsugár a fák lombjain áthatolva bukkant fel tekintetem előtt, ahogy kihajtottam a garázsból, s ráfordultam Larissa sulijához vezető útra.
Lara az ablakon meredt kifelé, egy árva szót sem szólt. Valószínűleg gondolkodott, ugyanis van min szegénynek. Olykor annyira együtt tudok érezni vele, aztán belerondít a képbe valamivel, habár mostanában már nem érzek késztetést, hogy mindenképpen haragban legyek vele. Amikor nem húzom az agyát, igazán aranyos tud lenni. Amolyan tipikus kis „ártatlan” lányka, de belül…  Egy rossz szó, s már leharapja a fejedet, avagy a tízszeresét kapod vissza. Háború, háború hátán.
- Megérkeztünk – állítottam le a gépsárkány az intézmény parkolójában, és meredtem a mellettem ülő lányra.
- Muszáj? – ropogtatta ujjait idegességében. 
- Ne csináld ezt! – róttam meg. – Tönkreteszed az ízületeidet.
- A kis biológus, nagyon okos lett valaki! – harsant fel Lara kacagása.
- Ne sértegess, vagy ma itt alszol – köszörültem meg a torkomat, mire Larissa karjait melle alatt összekulcsolta. Ujaj, most következik az Isteni igazságszolgáltatás. Lara első felvonás, mely a „Túl hangosan ordibálsz” nevet viseli. 
 - A parkolóban? – húzta össze szemét, mire csak megráztam a buksimat, majd hajamba túrtam.
- Az iskolára céloztam, de mindegy. Figyelj, életem egyetlen értelme.
- Feltétlen muszáj így szólítanod? – húzta fel az orrát kislányosan, majd ajkaiba harapott.
- Nem tetszik? Úgy tudtam a pasid vagyok, a barátnőd szemében.
- Jó, de akkor is.
- Én élvezem, cunci. – pacskoltam meg összefont kezeit, majd az órára pillantottam. – Figyel, husi, öt perc múlva nyolc. Nem kellene befáradnod?
- Nem mehetnénk haza inkább? Komolyan, bármit megadok cserébe!
- Bármit? - húzogattam perverz vigyorral a képemen a szemöldökömet. Lara arca elsötétült, szemében gyilkos láng gyulladt. Meglehetősen ijesztőnek hatott hozzám képest kis termete.
- Menj a pokolba Liam, de tényleg! – Ezzel kiugrott az autóból, és szélsebesen megrohamozta az iskola ajtaját.
- Majd jövök érted, édes – kiabáltam utána a lehúzott ablakon keresztül, majd, mint ki jól végezte dolgát kitolattam, és a gázba tapostam. Hát nem aranyos? Milyen kis mérges, hát egyem a szívét.

2013. november 12., kedd

15. Mindent a maga idejében, Larácska!


Aloha!
Meg is érkeztem a friss résszel, pár napos kihagyás után. Nagyon, de tényleg nagyon köszönöm a 96 feliratkozót, fantasztikus érzés! :) Megjegyzésekre már reagáltam az előző fejezetnél, hamarosan fogok a többihez is.:) Várom a véleményeket! :)


LARISSA MOOR

Elkeseredetten baktattam vissza a házba, majd kinyitottam a zárat, s beléptem. Tátongó üresség, és csend fogadott. Az igazat megvallva féltem, sőt rettegtem a magánytól. Egyedül maradtam – nyeltem nagyokat, miközben az összes lámpát felkapcsoltam, ami a lakásban megtalálható volt. Alapjáraton nem szeretem a sötétet, és ahogy hallom, még vihar is készül odakint. Remek éjszakám lesz. 
Első utam a konyhába vezetett, hogy felkutassam a hűtőt, és egyek néhány falatot. Utoljára ebédeltem, úgyhogy érthető, hogy megéheztem. Egy dobozban ehetőnek tűnő spagettit találtam, amit megmelegítettem, majd az asztalhoz letelepedve jóízűen elfogyasztottam.
Ezután csak lezuhanyoztam, majd egy párnával és egy pokróccal elhelyezkedtem a kanapén, és bekapcsoltam a tévét.  

***

Egy erőteljes csapódásra ébredtem. Rémülten ültem fel az ülőgarnitúrán, és vezettem tekintetemet a nappali bejárata felé. A tévé felett lévő órára pillantottam, ami fél tizenegyet mutatott: Ezek szerint alig aludtam két órát. 
Liam vörös fejjel rohamozta meg a helységet, majd vágódott le egy fotelbe mellettem.
- Most mondd meg, miért? – emelte rám igéző barna tekintetét, mire bennem még az ütő is megállt. Azt hittem nekem esik, szemeiből szín tiszta gyűlölet volt kiolvasható. Most akkor ez miattam van? 
- Mi történt? – kérdeztem tőle halálra vált arccal, miközben összébb húztam magamon a takarót.
- Odamentem, hogy kibéküljek vele, erre kit találok a lakásán? Valami idióta harmincas pasast. Komolyan, eszem megáll! Ki tudja, mióta csal vele? Elég otthonosan nyitott nekem ajtót! – hadart Liam megállás nélkül. – Meg akartam verni, de inkább eljöttem. Bolyongtam az utcán, és közben rájöttem valamire. De várjunk csak? Ezeket miért mondom el neked? Te is átvertél, nem csak Amy.
- Liam, én tényleg sajnálom – nyögtem ki elfúló hangon. 
- Sajnálod! Én is sok mindent sajnálok! Főleg azt, hogy hagytam, hogy ideköltözz! – tört ki, majd idegesen felrontott az emeletre. 
Mintha a szívemet ezer darabra hasították volna, majd még kétszer belerúgtak volna, körülbelül úgy éreztem magamat. Ajkaim önkéntelenül görbültek lefelé. Tudom én, hogy elviselhetetlen ember vagyok, de, hogy ennyire? 
Őszintén szólva én imádok itt lakni. Nem vagyok megfélemlítve, és nem parancsol nekem senki. Azonban ott van a kis bökkenő, miszerint Liammel megutáltat. Pont most, amikor végre kezdtem megszeretni. Annyira aranyosan viselkedett, aztán ismét belerondítottam a képbe, mert nem bírtam a seggemen maradni. Mostanában én is sűrűn elgondolkodom rajta, hogy kéne nekem egy szövegértési kézikönyv.
Megsemmisültem feküdtem vissza előző helyemre, majd takarómat magamhoz ölelve próbáltam újra elszundítani. Öntudatlanságba merülni is jobb, mint azt hallgatni, hogy Liam Payne mennyire gyűlöl.

***
2012.07.19.

- Jó reggelt – szólított meg Liam, amikor reggel kómás fejjel beléptem a konyhába. Összehúzott szemekkel meredtem rá egy percig, majd leültem az asztalhoz.
- Neked is – feleltem.
- Beszélhetnénk? – foglalt helyet velem szemben, mire beletúrtam a hajamba, s próbáltam elsimítani pár gubancot benne.
- Figyelek – könyököltem az asztalra végül, és államat kézfejemre támasztottam. Liam arcán egy féloldalas mosoly jelent meg, majd belekezdett:
- Szeretnék bocsánatot kérni azokért, amiket tegnap mondtam. Nem gondoltam komolyan, és igazából minden jogod megvan hozzá, hogy bármikor elmenj. Tudom, hogy mostanában elviselhetetlen vagyok, de nagyon szar most minden – sóhajtott fel reménytelenül.
- Azt hittem megutáltál.
- Nem, csak, tudod nehéz. Nem tudom mit kezdjek veled, nem tudom mit Amyvel. Oké, abban biztos vagyok, hogy többet a közelébe sem megyek, mert a tegnapi látvány eléggé elbizonytalanító volt. Rossz belegondolni is.
- Értelek – bólogattam. – Tegnap mondtál valami olyasmit, hogy rájöttél valamire. Mi volt az? – húztam fel a szemöldökömet. Tényleg marha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az. Liamből mindent kinézek, ötletem sincs, hogy mire gondolhat éppen.
- Mindent a maga idejében, Larácska – kacsintott rám, majd felemelkedett az asztaltól, és a szekrényhez lépett. Leemelt egy üvegnek kinéző valamit, azután pedig letette elém. – Szereztem nutellát! – mosolyodott el.
- Ú, köszönöm szépen! Imádlak – ragadtam meg az üveget, és már pattantam is, hogy kenjek magamnak egy kenyeret.
- Közben elmesélhetnéd, hogy merre voltál tegnap.
- De már említettem… Plázában, és ott összefutottam egyik osztálytársammal, és Ő hozott haza.
- És nem volt neki furcsa, hogy ide kellett hoznia, vagy…? – érdeklődött buksiját kicsit oldalra döntve.
Ojaj, úgy érzem most fog újra kiborulni, és ordítozni velem. Szinte már magam elé képzeltem, ahogy füstölögve felugrik, és idegesen elrohan az emeletre. Mindig ezt csinálja, ha felcseszem az agyát. Mondjuk, ha ezt így folytatja agyvérzést fog kapni.
- Öhm, hát ez egy hosszú történet… - próbáltam terelni a témát, hátha hagyja, de Liam nem akart engedni. Nagyokat nyelve figyeltem, ahogy szépen feláll, majd mellém sétál, és a pultnak dől. 
- Hallgatlak.
- Csak akkor kezdek bele, ha nem fogsz velem kiabálni. Nincs most arra szükségem.
- Megígérem, hogy nyugodt maradok, látszólag legalábbis.
- Diana… – kezdtem bele nagyot sóhajtva, s belül reménykedve a legjobbakban. – hozott haza. Eleinte azt hittem, hogy nem fogja különösebben érdekelni, hogy hol kell kitennie,de aztán megkérdezte, én pedig… nos…Hagytam, hogy azzal a tudattal éljen, hogy a pasim vagy.
Elpirultam. Kétségtelen. Minél jobban hátat fordítani neki. Nem bírnám most elviselni, ha nekem esne, és összevesznénk újra. Liam egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított, s perzselő barna íriszeit rám emelte.
- Ennyi? – érdeklődött, mire mintha ezek követ emeltek volna le szívemről. Nem tűnt feldúltnak, és meglepettnek sem. Arra számítottam, szépen fejemet veszi majd a hazugságom miatt, azonban, mindennek az ellenkezője történt. Liam elmosolyodott, miközben visszaült az asztalhoz. 
- Azt hittem, valami nagyobb idiótaságot műveltél. Az igazat megvallva, az egész életem egy hazugság, úgyhogy ez, már csak olaj a tűzre.
- Biztos nem akarsz megfojtani, vagy hasonlók?
- Kivételesen nem érzek késztetést – kacsintott, és belekortyolt bögréjébe.
Halálos nyugalom ölelte körül testemet, majd én is helyet foglaltam Liammel szemben. Egyszerűen jó volt a tudat, miszerint nem utál, nem hoztam ki a sodrából, és nem akar kidobni a lakásából. Ez meglepetésszerű, illetve furcsa. Nyugalom van, és csönd. De nem az a kínos, amikor egyikünk sem akar megszólalni, mert nincs közös témánk, hanem az a természetes, baráti, és ez kimondottan tetszik.

2013. november 7., csütörtök

14. A pasid, igaz?


Aloha!

Wow! Wow! Wow! 90 feliratkozó, ez aztán nem semmi. Tesjesen lesokkoltam miattatok, komolyan, ezzel fogtok kinyírni. Szívrohamom lesz, és meghalok. - Reméljük, nem.- 
Öhm, azt szeretném mondani, hogy ez a rész, még rövid lesz, mint az eddigiek, de utána már törekszem hosszabb részeket hozni, mert ha rövidek a részek, akkor 100 fejezetig is "szenvedünk" a bloggal. az meg nem az én stílusom.:) 
Nos, új rész, remélem tetszeni fog! Komizni, feliratkozni lehet, örülnék a  véleményeknek!:)

LARISSA MOOR


  Két kézzel kapaszkodtam a busz korlátjába, nehogy az egyik fékezésnél elveszítsem az egyensúlyomat. Nem lenne tanácsos újra összetörnöm magamat. Szegény Liamnek, már így elég szenvedést okoztam, így nem hiszem, hogy örülne, ha megint kórházban kéne éjszakázni a bénaságom, vagy figyelmetlenségem miatt. Aranyos volt, hogy ott maradt velem, de komolyan, rengeteget jelentett, hogy nem hagyott magamra. Állítom, más nem így cselekedett volna, főleg, ha rólam van szó. Habár, lehet az egész mögött a baba áll. Lehet, kötelességének érzi ez által, hogy kitartson mellettem? Érdekes fordulat lenne mindene esetre. Őszintén szólva meglepődnék, ha így lenne… ámbár nem, biztos, hogy nem.
A gépjármű a pláza parkolójában fékezett le, én pedig óvatosan leléptem a három lépcsőfokról, és a járdán igyekeztem a bevásárlóközpont felé. Mihelyt beértem, már nem rohantam annyira, mert nyugtáztam, hogy túléltem az utat nyaktörés nélkül, itt meg már nem érhet semmiféle tragédia.
Elsősorban csak bóklásztam az üzletek között, de konkrétan egyikbe sem néztem be. Egyrészt, mert utálok vásárolni, másrészt meg nem ezért jöttem ide. Mindössze csak arra vágytam, hogy emberek közt lehessek. Hallani akartam a nyüzsgést, a vidám gyerekkacagásokat, és látni az ideges biztonsági őrök, illetve eladók fejét.
Mosolyogva gyalogoltam tovább, míg egyszer csak megakadt a tekintetem egy bababolton. Hezitáltam percekig, csak szemezgettem a helységgel, majd végül minden bátorságomat összeszedve beléptem. Ezernyi apró ruhácska, tündéri kis badik, és min cumik köszöntöttek. Óvatosan haladtam a sorok között, és mosolyogva gondolkodtam el rajta, hogy nem sokára el kell majd jönni ide bevásárolni.
- Lara, te vagy az? – Egy pillanatra lefagytam, s azt hittem ismét Liammel van dolgom, de aztán feleszméltem és megfordultam. Pupilláim kitágultam Diana láttán. – Mi a francot keresel Te itt? 
- Én csak izé… - dadogtam. – Inkább Te miért vagy itt? – vágtam vissza saját kérdésével, mire Diana elvigyorodott, majd mesélni kezdett.
- Heteken belül megszületik a kishúgom. Anyu elküldött, hogy én is válasszak neki pár cuccot, mivel Ő pihenni szeretne. Belementem, ugyanis eleve is vásárolni jöttem volna – bólogatott. – Na és Te? Még mindig nem mondtad.
- Jaj, hát én csak benéztem, kíváncsi voltam, mert az egyik barátomnak gyereke lesz… – hadartam eléggé feltűnően, de Diana csak vállat rántott, majd más témába kezdett. Mintha ezer kő esett volna le a szívemről. Annyira szeretem Dianában, hogy nem kérdezősködik, inkább magáról beszél. Elmesélte, hogy két hete majdnem kapott egy új autót, mert a réginek valami baja lett. Nos, a helyzet az, hogy innen nem figyeltem. Csak nagyban bólogattam, mint aki érti, hogy mit motyog Diana. 
Kettesben távoztunk az üzletből, majd együtt jártuk köre a plázát, legalább kétszer. 
Azonban, amikor azon kaptam magam, hogy hulla fáradt vagyok, s kint sötétedik, enyhén szólva megrémültem. Remélem, megy még busz, mert ha nem, akkor irtó nagy bajba kerültem, ismét.
- Diana, nekem mennem kéne – húztam el a számat, mintha valóban annyira sajnálnám, hogy el kell válnom Tőle. – Nem sokára megy a buszom – Az a helyzet, fogalmam sincs, mikor jön…
- Ó, majd én hazaviszlek – ragadott karon, majd kezdett szinte ráncigálni a parkoló felé. Kiérve rózsaszín táskájából előkotorta a kulcsot, majd megnyomott egy gombot rajta.
- Ülj be! – tapsolt kettőt. – Komolyan ennyire boldoggá teszi, hogy elvihet?
- De, az a helyzet, hogy most nem haza kéne vinni szó szoros értelmében véve a dolgokat – motyogtam, mikor már Dia kitolatott, s a legalább nyolcvannal szeltük az utakat.
- Akkor hova? Irányíts! – adta ki az utasítást, mire én hirtelen jobbra mutattam.
-  Arra! – kiáltottam fel, mire a lány nagyon fékezett, majd egy éles kanyar kíséretében bekanyarodott az utcába.
Amint megérkeztünk Liam háza elé megköszöntem Dianának a fuvart, majd kitártam a kocsiajtót.
- Na, de mégis Lara, ki lakik itt? – szólt utánam Dia, mire ereimben szinte még a vér is megfagyott. Nem számítottam rá, hogy rákérdez, általában szarik bele a dolgokba. Nagyot nyelve szálltam ki, majd az ajtónak dőlve feleltem:
- Egy barátom.
- Na persze! A pasid, igaz? – emelgette kacéran a szemöldökét, amitől nekem a hátamon a hideg futkosott. 
- Lebuktam – nyögtem a szavakat, mire Dia rám kacsintott, majd hagyta, hogy becsukjam az ajtót, és elrobogott. Hát ez fantörpikus! Diana azt hiszi, van pasim, ráadásul már kimagyarázni sem fogom tudni, ha találkozom vele legközelebb. 
Feszengve fordultam a ház felé, majd állapítottam meg, hogy egy árva lámpa sem ég bent. Nem ért volna még haza? Esetleg bealudt?
Sietős léptekkel rontottam be a kapun, majd csaptam be magam mögött azt, ezután pedig rohantam a bejárathoz. Megragadtam a kilincset, majd benyomtam. Zárva – tudatosult bennem a rémisztő gondolat. Most akkor az utcán kell éjszakáznom, vagy mi?
Ajkaimat harapdálva indultam meg az udvarban hátrafelé, hátha a garázst nyitva találom. Az ablakon keresztül tompa fény világította meg a bokrokat, félelmetes árnyékokat teremtve ezzel.  Megkönnyebbülten léptem be a kisebb épületbe a bejáratot gondosan becsukva magam után. 
- Látom hazataláltál – Fejemet Liam felé kaptam, ki egy motor mögött ült egy sámliféleségen. Olajos kezeit éppen egy rongyba törölte.
- Haragszol – dőltem neki a falnak tenyereimet a zsebembe csúsztatva.
- Szerintem jogosan – emelte rám semleges tekintetét. – Megkértelek, sőt kimondottan megparancsoltam, hogy ne menj sehova. Erre mit találok, amikor megjövök? Semmit! Szó szerint!
- Igazad van. Csak abban a bevásárlóközpontban voltam, ahol.. – De nem hagyta, hogy befejezzem, durván a szavamba vágott.
- Nem érdekel!
- De Liam, tényleg nem akartam semmi rosszat. – Próbáltam jobb belátásra bírni, de amikor egy árva szót sem válaszolt folytattam. – De láthatod, hogy minden rendben. Találkoztam egyik barátnőmmel, és Ő hozott vissza. Kérlek, bocsáss meg.
Liam csak jelentőségteljesen felhorkant, majd megrázta a kobakját. 
- Elmegyek – pattant fel hirtelen, majd elém állt, és felém nyújtotta a lakás kulcsot. – Itt a kulcs. A hűtőben van kaja. Majd jövök, talán.
- De várj – kaptam el vállát, majd elé ugrottam a szó szoros értelmében. – Hova mész?
- Van valami semmi közöd hozzá? – válaszolt flegmán, majd elviharzott mellettem.

2013. november 2., szombat

13. Nem szeretsz, mert Őt szereted...

Aloha!

Igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm a 20 megjegyzést az előző részhez! Valami fantasztikus szám ez szerintem! A következő rész a jövőhéten várható a suli miatt, sajnálom, de mostantól ismét csak hetente lesz rész, ha nem probléma.:) Imádlak benneteket továbbra is! Feliratkozni, megjegyzést hagyni lehet! :) 

LIAM PAYNE
2012.07.18.
***

 - Nem tudom, mit kezdjek veled – sóhajtottam fel, majd reménytelenül lehajtottam a fejemet. Három napja engedték haza Larát a kórházból, természetesen saját felelősségre, de még mindig nincs olyan állapotban, hogy egyedül lehetne hagyni akár egy pillanatra is. Pontosítok, nem akarom magára hagyni, egyrészt mert képes, és világgá szalad. Példának ott van a múltkori kis akciója. Meg is halhatott volna, hála a jó Istennek, hogy csak pár karcolást szedett össze. Másrészt, pedig úgy érzem jogtalanul bántottam meg. Oké, hogy nem tudtam, hogy… uh, ezt még gondolatban sem merem kimondani. Szóval, nem voltam tudatában annak, hogy az a gyerek, az enyém. Elismerem, hibáztam, és balfasz voltam, mert nem jöttem rá. Itt volt a szemem előtt, és nem esett le. Hát jó sokáig zuhant, az biztos. 
- Hozzál nutellát.
- Mi bajod? – horkantam fel idegesen, majd hitetlenkedve megráztam a kobakom. Lehetetlen nőszemély, nem is értem, hogy fogom elviselni így, ha már alap járaton is meg tudtam volna ölni. 
- Tudod, nagy üveg, amiben fekete mogyorókrém van. Szerezz nekem, kérlek – pislogott rám kiskutya szemekkel, mire hátradőltem a fotelban. – Amúgy annyira ráparázol a dolgokra. Nyugi már, minden rendben lesz. 
- Ja, el tudom képzelni – nyögtem fel kínomban. Éppen felállni készültem, hogy behozzam azt a nyavalyás nutellát, amikor a csengő hangosan felvisított. 
- Kinyitom, ha akarod. Addig hozhatsz nutellát! – mosolyodott el Larissa. 
- Majd én mindent elintézek, Te csak maradj a seggeden. Ha lemered tenni a lábadat a kanapéról…
- Ojaj, most aztán félek – emelte maga mellé tenyereit védekezésül, mire csak megforgattam pupilláimat, és az ajtóhoz siettem, majd kitártam azt. Mihelyt megláttam a küszöbön álló személyt, őszintén szólva kedvet kaptam az öngyilkossághoz. 
Teljes életnagyságban állt előttem Amelia keresztbefont kezekkel. Az igazat megvallva, valamiféle nyöszörgéshez, vagy morgáshoz hasonló hangot adhattam ki, jó magam sem tudom, hogy mi akart lenni, de közel álltam a síráshoz férfi létemre. Idegrohamot fogok kapni, vagy kómába esem évekre, ha ez így fog folytatódni.
- Liam!  - szólított nevemen Amy, majd közelebb lépett, és átölelt. Egyszeriben, mintha megszűnt volna a varázs, amit régen éreztem a jelenlétében. – Szeretnék bocsánatot kérni, hülye voltam!
- Amy engedj el! – toltam el magamtól. Mocskosnak éreztem magam, és foglaltnak. Igen, talán ez a megfelelő szó.
- Mi a baj?  - nyíltak tágra Amelia szemei. – Nem tudsz megbocsájtani, gondoltam.
- Nem erről van szó – húztam el a számat.
- Nem szeretsz, mert Őt szereted – emelte ki külön az „Őt „szócskát, mire összerándultam. Ha tudná, hogy mi áll igazából a háttérben, már nem lenne itt - súgta ördögien a tudatalattim. – Ellopott Téged. Tudtam, hogy ez lesz!
- Nem, nem és nem! Amy figyelj, ez nem fog menni, és ne hidd azt, hogy Lara miatt, mert nem. Ennek így kell lennie. Sajnálom, vége, oké? Ne keress többé. 
- Szóval valóban ennyi volt. Rendben Liam. Megbosszulom még, hidd el! – És ezzel kecsesen távozott. Erőteljesen becsaptam a fatákolmányt, majd háttal nekidőlve lecsúsztam a mentén. 
Ez elviselhetetlen már! Mióta Lara ideköltözött az életem egy csapásra a feje tetejére állt. Addig minden szépen, nyugodtan ment a maga rendjében, aztán Lara, mint villámcsapás az éjszakába berobbant az unalmas hétköznapjaimba. 
- Liam! – Kobakomat felkaptam, és belenéztem Lara ragyogó íriszeibe.
- Nem megmondtam, hogy maradj a nappaliban? – Tápászkodtam fel, majd ragadtam karon, és vezettem, vissza oda.
- De. Sajnálom, csak kíváncsi voltam – sütötte le tekintetét, majd visszaült a kanapéra. – Ki volt az?
- Amy – feleltem semleges hangnemben.
- Oh, és mit akart?
- Bocsánatot kérni… - csüccsentem vissza a karosszékbe, és kényelmesen hátra dőltem. – Szakítottunk.
- Mi? Miért? – tátotta száját Lara, mire belőlem kitört a röhögés. Komolyan, ezt tényleg megkérdezte? Kezdem azt hinni, hogy valami rossz illúzióba keveredtem.  – Most mi ilyen vicces? Hallod, Liam – De nem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. – Most mit csinálsz? Ne hülyéskedj, ezek komoly dolgok.
- Ja, azok – kacagtam tovább. 
- Te bolond vagy! – rázta meg a fejét Larissa, majd kezeit melle alatt keresztezte. Nagy levegővételek közepette próbáltam lenyugtatni magamat, lehetőleg teljesen. A nevetés a legjobb módja a feszültség levezetésének ebben az esetben, szerintem. Jobb, mintha ordibálnék, vagy akármi más.
- Oké, jól vagyok! – sóhajtottam még egyet, majd kihúztam magamat a székben. – Most el fogok menni, mert be kell szereznem pár cuccot, de egy óra múlva már itt is vagyok, úgyhogy ne mozdulj!

LARISSA MOOR

- De mégis hova mész, Liam? – aggodalmaskodtam. Amy-hez készül? – Mit csináljak, amíg távol vagy?
- Az tök mindegy, majd jövök. Mondjuk, tévézz! Itt a távirányító! – dobta felém, mire én elkaptam, majd az ölembe helyeztem, és figyeltem, ahogy Liam kiszivárog a szobából. Az ajtó csapódott, és már itt sem volt. 
ujjaim között forgattam a távirányítót. Ajkaimat harapdálva figyeltem meg a gombokat rajta, mintha a világ egyik csodáját fedeztem volna fel, miközben agyamba egy ötlet fogalmazódott meg. 
Ugyebár a múltkor nem igazán sikerült elmennem, mert lebuktam, azonban Liam most tálcán kínálja a lehetőséget a lelépésre. Az ülőgarnitúráról felpattanva iramodtam meg az emelet felé, hogy normális göncökbe bújjak, majd tegyek egy sétát a városban, remélhetőleg egyes egyedül.